Az áruló Granger

I./9. fejezet 🧙Szemtől szembe🧙

Szombat reggel ragyogó napsütést és üdítő szélfuvallatokat hozott. Amiután Wood a Griffendél reggelizőasztalánál telitömte a játékosait, Harry-akit nem kímélt Oliver-odajött hozzám, és félve feltett egy kérdést. Szerencsére senki nem volt közel hozzám, így csak meglehetősen én hallottam:
-Isa, nem akarok semmit feltételezni, főleg nem rólad, de esetleg nem te vetted el Denem naplóját?-kérdezte, bele sem nézve a szemembe. A napló tehát eltűnt? És persze rögtön engem hibáztat... Jellemző Griffendéles húzás. Ez esetben pedig nem akartam Harryre haragudni, hiszen csak megkérdezte.
-Eltűnt? Dehát... Hogyan?-kérdeztem félig felállva az asztalomtól. Ő csak intett, hogy menjek vele és a társaival. Együtt róttuk a folyosókat, mivel Harry a kviddicsfelszereléséért indult el. Alighogy a márványlépcsőre léptünk fel, amikor Harry felkiáltott, mi pedig összerezzentünk.
-A hang!-hadarta Harry, és gyorsan körülnézett.-Megint hallottam! Ti nem?
Ron és én a fejünket ráztuk, és tágra nyílt szemekkel meredtünk rá. Hermione viszont a homlokára csapott.
-Harry... Azt hiszem, végre megértettem! El kell rohannom a könyvtárba! Isa? Te jössz?-fordult felém. Én inkább a kviddicsmeccset szerettem volna látni, így sajnálkozólag megráztam a fejem. Ő nem sértődött meg, csak elfutott a könyvtár felé.
-Mit értett meg?-kérdezte szórakozottan Harry, tekintetével még mindig a hang forrása után kutakodott.
-Olyasmit, amit én nem-felelte fejcsóválva Ron.-Én ugyanis semmit nem értek.
-És miért ment a könyvtárba?
-Mert ő Hermione Granger-nevettem.-Meg amúgy is megszokhattad tőle. Ha kétségei támadnak, mindig a könyvtárba megy.
Harry még állt egyhelyben, de a nagyteremből kiszivárgó hangoskodó nebulók miatt nem hallhatott semmit-szerintem.
-Jobb lesz, ha sietsz-figyelmeztette Ron Harryt-Mindjárt tizenegy óra-kezdődik a meccs.
Azzal sarkon fordult, én pedig utána siettem. Időközben sokat agyaltam Harry "hangain" amit hall. De mi nem hallunk semmi. Ez hogy lehetséges? Ha nem egy kí....
-RON!-álltam meg hirtelen.
-Miaz? Mindjárt kezdődik a meccs, gyere már!-én megadva magam mentem mellette, és próbáltam a fejemben mégegyszer összerakni az egyes elemeket, de semmi. Leültem Ron mellé, hiszen megakartam vele osztani az észjárásomat, amíg Oliver egy bemelegítő kört csinált a póznák között. De ez megsemmisült, mivel amikor elakartan kezdeni a beszédenem, rámutatott a túlméretezett megafonnal a kezében lévő McGalagony professzorra. Nem kellett sokat várni arra, hogy megtudjuk mi történt, hiszen a közönség felé fordult és szájához emelte a megafont:
-A mérkőzés elmarad!
Szavaira felháborodott moraj volt a válasz-Ron mellettem fújtatott, én meg félig aggódva, félig bosszankodva néztem a zaklatott tanárra. Oliver kétségbeesett arccal leszállt a földre, és a professzor asszony felé rohant. Felindultságából még a seprűt is elfelejtette kihúzni a lába közül, majd beszélni kezdett a tanárhoz, amit én a lelátóról nem hallottam. Viszont McGalagony nem válaszolt, csak a szájához emelte megint a megafont, és további utasításokat adott:
-Minden tanuló haladéktalanul térjen vissza a háza klubhelyiségébe, ahol a vezető tanárok kihirdetik a további teendőket. Induljanak, kérem, szaporán!
McGalagony leeresztette a megafont, és Ron pedig rám nézett, és elindult a tanárnő és a beszélgető Potter felé. Én is vele mentem, hiszen kíváncsi voltam, hogy mi miatt van most ez a helyzet. Kiváltunk a zúgolódó szurkolók tömegéből és csatlakoztunk hozzájuk. Meglepetésemre a tanárnő nem tiltakozott.
-Igen, jobb lesz, ha maguk ketten is jönnek.
A diákok közül sokan morgolódtak az elmaradt meccs miatt, mások viszont inkább ijedtnek tűntek. Én az utóbbiba tartoztam bele. McGalagony visszatért az épületbe, és elindult felfelé a márványlépcsőn. Én és a két fiú pedig engedelmesen és csendben követtük. Mint kiderült, McGalagony ezúttal nem egy tanár szobájába kísért minket.
-Nem lesz örömteli látvány-szólt a tanárnő szokatlanul együttérző hangon, mikor a gyengélkedőhöz vezető folyosóra értünk.-Újabb merénylet történt... Újabb kettős merénylet.
A gyomrom fájdalmas bukfencet vetett. Nagyon rossz előérzetem lett. Visszatértek a merényletek.
Madam Pomfrey egy hosszú, göndör hajú ötödéves lány fölé hajolt. Egy hollóhátas talár volt rajta. A szomszédos ágyon viszont ott feküdt...
-Hermione?-csuklott el a hangom, és lábadt könnybe a szemem. A lány üveges szemmel, mozdulatlanul feküdt.
-A könyvtár közelében bukkantak rájuk-szólt McGalagony-Gondolom, nem tudnak magyarázatot adni erre. Mellettük találtuk a földön...
A tanárnő egy kicsi, kerek tükröt mutatott nekünk.
-Visszamegyek a fiúkkal a Griffendél-toronyba-mondta gondterhelten felém fordulva-Addig maradjon itt, visszajövök, és elkísérem a Mardekár klubhelységéig.-majd sarkon fordult és elindult a két fiúval. Én ott álltam könnyes szemmel, majdnem összeesve. Tudtam, hogy Hermionéval kellett volna mennem, de a hülye kviddicsmeccset választottam. Soha, de soha többet nem megyek mostmár szurkolni, és nem is fogok soha repülni. Ez mind miattam van, és az idióta fejemnek. Leültem a mozdulatlan Hermione melletti ágyra, megfogtam a kezét és úgy vártam a professzort. Viszont a kezében volt egy papír. Kivettem észrevehetetlenül, majd vizsgálgatni kezdtem. Egy régi könyvtári könyv kitépett lapja lehetett. Kisimítottam majd olvasni kezdtem magamba.