The Different Way [Villain AU] (BEFEJEZETT)

Túlvilági kalandok 3

Hehe! Egyszer ezt meg akartam tenni. Mostmár úgy fél órája péntek van, szóval kirakhatom a részt😁😜😂😂.

-Inkább maradok halott, mintsem, hogy beszéljek vele!- morrantam fel, dühösen bámulva a szoba ajtajában álló fehér, rövid hajú alakot.
Vissza akartam menni az élők sorába? Naná! Ez nem is kérdés! Viszont most ebben a pillanatban, hatalmas önuralmat kellett tanúsítanom, hogy ne kapjam fel Hiro asztalon felejtett, vastag könyvét és ne hajítsam az "apámnak" nevezett személy arcába, aki még mindig ott állt az ajtó mellett.
-Izuku én........- kezdte a férfi.
-Mióta hívsz te engem Izukunak?! Ha jól emlékszem a Tartaroszban még olyan hűvös voltál hozzám, mint egy jégverem!- tettem karba a kezeimet, tüntetőleg még mindig az ablak felé fordulva.

-Éreztem, hogy nem lesz ez olyan könnyű menet, mint gondoltam- sóhajtott fel Hiro, majd a semmiből előkerített még két karfás széket- Üljetek le, ha minden igaz, akkor már csak egy óránk maradt- mondta szigorúbb hangon, amitől egy iciri-picirit talán megijedtem.
Duzzogva helyezkedtem el a székben, makacsul bámulva a padlót. A szemem sarkából láttam, hogy All for One engem vizslat a szemével, majd nagyot sóhajtva a nála jó pár centivel alacsonyabb öcséhez fordul.
-Ennek így semmi értelme!- suttogta, de úgy, hogy én is simán hallottam- Biztos vagyok benne, hogy most a Pokol legmélyebb bugyrába kíván engem! Nem fog meghallgatni! Öcsi csak küld vissza, úgy mindenkinek jobb lesz.
-Addig nem amíg nem tudja a teljes igazságot, addig mind a ketten itt maradtok! Valamint közlöm, hogy itt nincs is Pokol!- válaszolt Hiro, mire én megeresztettem egy halk kuncogást.

Ezzel a visszafojtott nevetéssel viszont sikerült magamra vonnom a felnőttek figyelmét. Így mind a ketten helyet foglaltak a két üresen marad széken. Lassan rájuk emeltem a tekintettem és kis hezitálás után meg is szólaltam.
-Csak hogy tisztázzuk!- fordultam All for One felé- Végighallgatlak, mert ez kell ahhoz, hogy visszamehessek. Nem fogok hinni a történetednek az biztos. Ha fiamnak, vagy fiacskámnak hívsz, akkor inkább a halál!- kiáltottam, majd elgondolkodva hozzátettem- Az Izuku maradhat, hiszen valahogy mégis csak hívnod kell- dörmögtem.

-Remek, akkor kezdjünk is hozzá- mondta Hiro erőteljesen bámulva a bátyját, jelezve, hogy neki kell kezdenie.
-Kezdjük azzal, hogy a Tartaroszban az- hangsúlyozta ki a tárgy ragot All for One- nem én voltam.
-Pedig szerintem nagyon hasonlítasz arra. Párszor behúznak az arcodba és tádá! Tökéletes aszott krumpli- vágtam vissza, még mindig a cipőm orrát bámulva.
-Kölyök fejezd be a duzzogást, vagy visszavonom azt, hogy segítek neked- szólalt meg Hiro, mire befogtam a számat és felemeltem a földről a tekintettemet.
-Addig gondolom tudod a történetet, hogy meghalt az öcsém- kezdte el alig hallhatóan a fehér hajú férfi, az öcsére sandítva- Talán még az is el lett mondva, hogy elvettem a képességedet.
-Biztos annyira menő volt, hogy úgy gondoltad, hogy: "Nini! Egy erős képesség, akkor ezt most el is veszem! Nem érdekel, ha emiatt valaki más évekig szenved!" Így gondoltad igaz!?- mondtam dühösen.
-Nem így volt....legalábbis nem teljesen így történt. Ez az egész bonyodalom a születésed előtt három évvel kezdődött- vált egyre magabiztosabbá a férfi hangja.
Úgy tettem, mintha nem figyelnék, de a kíváncsiságom egyre erősödött. Lehet, hogy azért, mert anya nem sokszor mesélt apáról, vagy csak én vagyok olyan lehetetlen személyiség, hogy érdekeljen All for One újabb monológja.
-Szóval három évvel a születésed előtt, délutáni egyetemre jártam Tokióban.........akkoriban a Hizashi Midoriya nevet használtam, és....hát néha borsot törtem a profi hősök orra alá. Na de! Kezdjük az elején!

Midoriya születése előtt 3 évvel:
Hizashi(All for One) szemszöge:
(Nem karakter hű, de nekem így tetszik 😀)

-Merre van?- bolyongtam az egyetem épületében az órám helyszínéül szolgáló előadó termet keresve- Mégis miért ilyen nagy ez a hely?- motyogtam szinte csak magamnak, bekukkantva minden terem ajtaján.
Megigazítottam a táskám pántját, majd újra a kezembe szorongatott órarendre néztem.
-Uhhh! Én hülye már kétszer is elmentem a termem előtt- fordultam sarkon, majd rohanni kezdtem az ellenkező irányba.
Pár perc sprintelés után, lihegve nyitottam ki az előadó ajtaját. Erre természetesen az összes többi hallgató felém fordult, így behúzott nyakkal mentem végig a padsorok között, majd helyet foglaltam a második sorban.

Úgy két perccel az óra kezdette után, valaki halkan kopogtatott az előadó ajtaján, ami szép lassan ki is nyílt.
-Elnézést ez a G5-ös nagy előadó?- hallottam meg egy kicsit ziháló női hangot.
Nagyot ásítva fordultam a bejárat felé, mivel aznap reggel nem volt időm kávézni. A lépcső tetején egy zöld hajú fiatal nő állt, akin látszott, hogy egészen idáig rohant.
-Elnézést a késésért!- hajolt meg mélyen a tanár felé, miután meggyőződött arról, hogy jó helyen jár.
-Semmi baj, üljön le, előfordul- legyintett a tanár, majd visszafordult a tábla felé, én pedig újra az anyagra figyeltem, mert azért, a húsz év kihagyás, az húsz év kihagyás.

Unottan jegyzetelgettem az új dolgokat, amikből nem volt sok, így a füzetem nagyja inkább firkákkal volt tele. Akkor is firkálgattam, amikor valaki lehuppant a mellettem lévő székre. Oda sandítva láttam, hogy a későn érkezett hallgató ült mellettem.
-Pssszt, mutasd meg a füzeted- böktösöd meg a zöld hajú lány.
-Ööö.......szerintem az nem a legjobb ötlet- néztem rá a szerényke vázlatomra.
-Na, ne legyél fukar- suttogta, mélyzöld szemével engem mérve fel.
-Hidd el nem maradtál le semmi érdekesről- morogtam, miközben próbáltam becsukni a füzetemet.
-Add már ide!- suttogta dühösen, majd a következő pillanatban már a lány kezében is volt a tárgy.
Döbbenten pislogtam a mellettem ülőre, majd észrevétlenül aktiváltam a képesség felmérést a szupererőim tárházából.
-Így már értem mitől repült ki a füzet a kezemből. Nem hittem volna, hogy egy alacsony szintű telekinézis ennyire le tudd nyűgözni- elemeztem gondolatban.

-Hizashi Midoriya? Sosem hallottam még ezt a családnevet, és csak úgy megjegyzném, hogy te aztán spórolsz a betűkkel- tolta vissza elém a füzetet a lány- Engem egyébként Inko-nak hívnak.
-Mondtam, hogy nem tudok segíteni- morogva, le téve arról, hogy megpróbáljak figyelni a tanárra- Valamint, ahogy azt már ki kényszerítetted belőlem.....én Hizashi vagyok.
Az órát csendes társalgással töltöttem, amiben már jó rég óta nem volt részem. A csengetés után kifelé indultam az épületből, hiszen arra a napra már nem volt több órám.

A folyosón kikerültem a többi hallgatót és kilépve az utcára már el is fordultam jobbra.
-Héé! Hizashi!- kiáltott valaki felém, mire én lassítottam- Hé hosszú láb, várj már!- húzta meg valaki a kabátomat, mire megfordultam- Tudod, hogy képtelenség veled lépést tartani- támaszkodott nekem Inko kimerülten- Ez.... kiesett a.....füzetedből- mutatott fel egy kicsit már ütött-kopott fényképet, amit egyből felismertem.
-Ohhh....Köszönöm szépen! Ez a kép sokat jelent nekem- mondtam, majd zsebre is vágtam.
-Persze ez csak természetes- mosolygott a lány még mindig lihegve- egyébként szép kép. A szüleid esküvője?
-Pfffff, hahaha! Mégcsak az kéne!- nevettem el magam- Ő az öcsém!- mutattam a képre- Kicsit régimódi típus volt, szóval ezért tűnik olyan réginek a fotó.
-Áhh, így már értem- csapott az öklébe a zöld hajú lány, majd összevont szemöldökkel rám nézett- Volt?- kérdezte félve mire én felsóhajtottam.
-Legközelebb ne fogalmazzak múlt időben- jegyeztem meg gondolatban- Sajnálatos módon már jó pár éve nincs köztünk- mondtam hangosan, ügyelve rá, hogy ne mondjak pontos évszámot.

-Annyira sajnálom- szipogta Inko- Ha tudtam volna, akkor rá sem kérdezek.
-Ugyan, semmi baj. Gyere tudok egy jó kávézót a közelben- próbáltam felvidítani a lányt.

A jelenben:

-Ácsi, ácsi, ácsi! Te tényleg ez után a beszélgetés után, egyszerűen csak elvitted randizni?!- szakította meg a történetet Hiro.