The Different Way [Villain AU] (BEFEJEZETT)

Végső Támadás 3

Kínos csend telepedett le hármunk közé, amit végül Hatsume tört meg azzal, hogy kikapta a kezemből azt a szemüveget, amin eddig dolgoztam.
-Szerintem valamit elrontottál ezen. Csak négyjegyű számsorokat látok- próbálta fel a lány.
-Azok koordináták, tekerj kettőt a szárán lévő gombon- mondtam még mindig feszengve.
-Ó! Így máris jobb!- kezdett nézelődni benne.
-Minek kellenek neked koordináták?- kérdezte Shinsou.
-A teleportációmhoz. Általában azzal közlekedem- vontam meg a vállam
-Miért nem futsz, vagy sétálsz mint mindenki más?- idegesített tovább a srác.
-Mert minden lépésnél olyan éles fájdalom hasít a bal lábamba, mintha késsel vagdosnák. Már hozzászoktam, de nem bírok olyan sokáig futni, mint szeretnék- válaszoltam őszíntén, minél előbb el akartam altatni a srác gyanakvását.
-Akkor miért nem használod a másikat?- kotyantotta közbe Hatsume, még mindig a szemüveggel hülyéskedve- Ha az egész testeden használnád, akkor talán tompítaná a lábadban lévő fájdalmat.
-Bárcsak ilyen egyszerű lenne, de a gyógyítást csak a tenyeremen tudom aktiválni.

-Megpróbáltad egyáltalán valaha?- néztek rám mindketten kérdőn.
-Hát... nem, még nem.
-Akkor honnan veszed, hogy lehetetlen?- kérdezte Hatsume.
-Igaz- hunytam le a szemem- Végülis egy próbát megér- gondoltam.
Aktiváltam a képességem egyből megéreztem a kezeimben lévő erőáramlást. Csak erre az áramlásra koncentráltam és próbáltam továbbítani az egész testemben.
-Midoriya-kun! Te átvertél minket, ugye?!- kérdezte tőlem egyszerre Hatsume és Shinsou.
-Huh?- nyitottam ki résnyire a szemem, halványzölden ragyogott a ruhám körvonala a lábam pedig...- Nem fáj, a lábam egyáltalán nem fáj- ráztam meg a fejem, mint aki nem hisz a saját szemének.
-Elég a bájcsevejből úgy tudom, hogy még Miszter Hősnek órája van- emlékeztet Shinsou mogorván.
-Várj már! Nekem még van egy kérdésem Midoriyá-hoz. Tudod egyszerre használni a kettőt?
-Még sosem próbáltam, de ezek után bármi elképzelhető- ugráltam egyik lábamról a másikra mindenféle fájdalom nélkül.
-Te egy idióta vagy!- nevette el magát a lila hajú srác először a találkozásunk óta.
Már épp vissza akartam szólni egy csípős megjegyzéssel, de ekkor egy szörnyű robbanás rázta meg az épületet.
-Ez meg mégis mi a franc volt?!- ugrott meg mellettem Hatsume.
-Csak egy valaki tud ilyen robbanást előidézni!- kaptam ki a lány kezéből a szemüveget és már rohantam is kifelé- Gyertek a Gamma edzőteremhez az iskola orvossal együtt- kiáltottam még vissza az ajtóból.
-Úgy érted Recovery Girl-el?
-Ha ő az orvos akkor igen, vele!- kiáltottam ingerülten.

Teleportáltam, mert most nagyon gyorsnak kellett lennem. Egy ilyen erejű robbanás csak rosszat jelenthet.
A terembe érve az elképzelhető legrémísztőbb látvány fogadott. All Might felé egy hatalmas sziklatömb tartott és senki sem volt olyan közel, hogy megállíthassa a balesetet, kivéve engem.
-Tipikus. A gonosztevőnek kell megmentenie All Might-ot, mert a hősök képtelenek rá- morogtam magamban.
Azzal a testem automatikusan mozdult a szikla felé, ruháim még mindig halványzölden világítottak. Felteleportáltam a szikla tetejére és mindkét kezemet a hideg kőfelületre helyeztem. Minden energiámmal arra koncentráltam, hogy ne lapítsa ki a példaképemet. Mire észbe kaptam már öt méterrel arrébb "tettem le" a sziklát egy üres területre. Kapkodtam a levegőt, még sosem teleportáltam ekkora dolgot. Pár másodpercig még tétlenül ültem, majd eszembe jutott miért is jöttem. Leugrottam a szikláról és gyorsan átvágtam a romokban lévő termen.
-Mr. Toshinori jól van?- értem oda All Might-hoz Aizawa-sensei-jel egyidőben.
-Igen hála neked Midoriya-fiú.
-Mi történt itt?- intéztem a következő kérdésem Aizawa-hoz.
-Bakugo képessége történt. Bosszankodott, hogy ő nem tud semmit sem csinálni, aztán a következő pillanatban már minden romokban hevert. Szólnunk kell Recovery Girl-nek- jutott az osztályfőnököm eszébe.

-Arra már semmi szükség Aizawa, az egyik diákod már gondolkodott helyeted- lépett be egy alacsony, idős nő Hatsume oldalán- Te vagy a gyógyító aki elküldte értem Hatsumét?- nézett rám kíváncsian.
-Igen! Midoriya Izuku vagyok- hajoltam meg.
-Kérlek segíts nekem, és ez rád is vonatkozik Eraser Head!- mondta az asszony a tanáromnak, aki fáradt arccal bólintott.
-Deku tiéd a bal oldal enyém a jobb, ha nagyon súlyos sebesültet találsz akkor hagyd a gyógyítást Recovery Girl-re- mondta az osztályfőnököm, azzal már el is tűnt a terem jobb oldalán.
Átkapcsoltam a szemüveget hőkamera módba és én is neki indultam. Szerencsére kevesebb sérült volt, mint arra számítottam. A kisebb horzsolásokat és töréseket megoldottam magamtól, ha súlyosabb volt akkor Recovery Girl utasításait követve teleportáltam fel a gyengélkedőre.
-Ez az edzés elég gyorsan mentőakcióvá csapott át- motyogtam Hiro-nak, aki az ablakok betörését követően berepült, hogy segítsen.

-Valaki segítsen!- hallottam meg egy ismerős hangot.
-Megyek!- ugráltam át az instabilnak tűnő törmelék részeket.
Egy mélyedéshez érve, végre megtaláltam a hang forrását is.
-Uraraka?! Mennyire sérültél meg?- ereszkedtem le a lányhoz, aki a földön ült
-Nem nagyon, csak pár horzsolás- legyintett- Viszont a lábam beszorult oda- biccentett egy masszív fagerenda felé- Megoldanám egyedül is, de két szikladarab ráesett a gerenda két szélére.
-Várj itt egy kicsit- léptem oda az egyik kőhöz.
Pont akkora volt, hogy még éppen arébb tudtam gördíteni. A másik viszont, erőteljes rugdosásra, folytott káromkodásra, de még a kínzással való fenyegetőzés után sem akart megmozdulni
-Ahhoz túl nagy, hogy elteleportáljam. Úgy látszik ezt meg kell emelnem- gondolkoztam magamban- Uraraka-chan, meg fogom emelni a szikladarabot pár pillanatra. Ha azt mondom most, akkor aktiváld a képességed, majd húzd ki a lábad.
Uraraka hevesen bólogatott, hatalmas vigyorral az arcán, amiért őszíntén csodáltam. Én egy ilyen helyzetben nem tudnék ilyen nyugodt maradni. Főleg, hogy Toga előszeretettel mutogatta a telefonján az áldozatairól, na de most nem ez a fontos, ragadtam meg kezdtem tolni a sziklát.
-Ufff! Nehezebb, mint gondoltam! Ilyenkor lenne jó Shigaraki ereje, csak hozzáérek és máris pikk-pakk kiszabadulna- mérgelődtem magamban emelés közben, amikor öt-hat centire megemeltem elkiálltottam magam- MOST! Siess! A lábam nem bírja sokáig!- néztem a vadul remegő bal térdemet.
Egyenlőre nem éreztem, hogy fájna, de volt egy olyan sanda gyanúm, hogy amint hatástalanítom magamon a gyógyítást, akkor igenis fájni fog.

-Leteheted Deku-kun!- hallottam a lány hangját, mire én szinte kifutottam a kő alól.
-Megnézem, hogy minden rendben van-e, oké?- azzal választ sem várva, begyógyítottam a barna hajú lány horzsolásait- Fel tudsz állni?- kérdeztem.
-Igen, szerencsére a jelmezem elég vastag a lábaimnál- mosolygott rám- Köszönöm, hogy segítettél- ölelt meg.
-Sz....Szívesen- mondtam, miközben próbáltam visszataszigálni a felfelé törekvő érzéseimet nem sok sikerrel- Menjünk vissza Recovery Girl-höz- nyögtem ki végül.
-Oké- szaladt előre Uraraka, én pedig álmodozva bámultam utána.
Hirtelen Hiro szállt le a vállamra, ami egyből kizökkentett a merengésből.
-Egy hangot se, különben sült varjú lesz belőled!- morogtam oda neki, még mindig vöröslő arccal, azzal Uraraka után indultam.

Pár lépés után viszont kénytelen voltam megállni. Az eddig remekül szuperáló "öngyógyításom" most adta be a kulcsot, így a bal lábamba visszatért a fájdalom, de vagy tízszer erősebben, mint normál esetben.
-Ufff! Ezen még dolgoznom kell- suttogtam magam elé, miközben odasántikáltam Aizawa-senseihez és az iskola orvoshoz.
-Mindenki megvan?- kérdeztem a tanáromat, aki a kezében a névsort tartotta.
-Most, hogy te és Uraraka is megérkezett, igen.
-Hála az égnek- sóhajtottam fel- Hála az égnek? Mégis mióta érdekel ezeknek a szerencsétlen hőspalántáknak a sorsa!? Azért vagyok itt, hogy kémkedjek! Eldöntöttem! Holnap lenyúlom az iskola tervrajzát és a belépő kódokat az igazgató számítógépjérő- határoztam el magamban.
-Midoriya menj vissza pihenni a Kollégiumba, ez azokra is vonatkozik akiknek nincs nagyobb baja, mint pár horzsolás. Ma már nincs több órátok- mondta az osztályfőnökünk az osztály kisebbik felének.
-Várj Eraser! Őt még ne küld el!- mondta az idős asszony, miközben rám mutatott.- Áldoznál még az időből, hogy segíts nekem a gyengélkedőn?- intézte hozzám a kérdést.
Kis hallgatás után bólintottam. Minél jobban kiigazodom az iskolában, annál könnyebb lesz majd éjjel belopózni.

Kész!😁 Ez elég pörgős részre sikeredett. Remélem tetszett mindenkinek.