Miért is?

28.rész(vége)

*Daniel szemszöge*

Hajnali egykor csörgött a telefonom. Amanda hívott.

-Szia Amanda! Van valami hír Abyről? - kérdeztem.

-Daniel... - kezdte szipogva. - Gyere a kórházba most.

-Miért? Baj van? - kezdtem megijedni.

-Csak..gyere. - és letette. Gyorsan felöltöztem és elindultam. Amint odaértem lesokkolt a látvány. Csomó rendőr és ember állt az úton. Odaszaladtam és megláttam Amandát, Hanryt és mindenkit akit közösen ismerünk Abyvel.

-Amanda mitörtént? - kérdeztem kétségbeesve.

-Aby...Aby... - próbálta, de nem jött ki több szó a száján. Hanry felé fordultam.

-Daniel. Gyere ülj le. - kezdte. - Tudod Aby ma kelt fel a kómából és tudta meg, hogy mi történt. Aztán..éjfélkor..kiugrott az ablakon és öngyilkos..lett. - fejezte be.

-Tessék? - kérdeztem mert reméltem rosszul hallom.

-Sajnálom.. - mondta Hanry. Ez nem lehet. Aby nem tenne ilyet. Elkezdtem futni a tömeg felé. A rendőrök beengedtek miután tisztásztam magam. Megláttam a holttestét. Nem tudtam elhinni. Nem tudtam feldolgozni. Nem tudtam..semmit.

-Aby.. - mondtam.

*1 héttel később*

A temetés napja. Elérkezett az a nap amire soha sem számítottam volna. Életem szerelmének a temetése. A szertartás gyönyörű volt. A kis összejövetel is. Azt bánom legjobban, hogy nem tudtam elmondani neki, mi is történt az nap éjjel. Hogy az a lány csak lekapott. És egy mondata soha sem fog kimenni a fejemből: Miért is? Ez megfogott. Annyira, hogy húsz év múlva leírtam annak a lánynak a történetét, akinek sosem volt teljes az élete. Abigel Moon életét.

*20 évvel később*

-Apa ez egy fergeteges könyv. - mondta nekem a lányom.

-És szerinted meg kéne jeleníteni? - kérdeztem a lányomtól.

-Naná! Ez egy fergeteges story. Hogy talátad ki?

-Ezt nem találtam ki. Ez megtörtént. Minden úgy ahogy oda le van írva. - válaszoltam a lányomnak.

-Akkor Abigel Moonról kaptam a nevem?

-Igen, Aby. És azért az a vezetékneved is mivel a halála után felvettem a nevét. És mivel ő volt az egyetlen ember akit úgy tudtam szeretni, soha nem lett feleségem és ezért fogadtam örökbe egy kislányt. Téged.

-Apa, ém már nem vagyok kislány! Tizenöt vagyok! - akadt ki Aby.

-Tudom kincsme. Tudom. - válaszoltam. Azóta a végzetes nap óta minden nap felteszem magamnak a kérdést: Miért is?