A Sötét napokra [BSD fanfic yaoi] fordítás ||BEFEJEZETT||

Prológus: Sós éjszakák

Dazai zihálva zuhant a matracra, egyszerre érezte, hogy tele és üres. Eszméletlenül kereste az oxigént, hogy tovább lélegezhessen, bár az elméje azt sugallta, hogy a fulladás nem sem lenne rossz módja a halálnak. Különösen, ha Odasaku karjaiban halhat meg. Olyan lenne, mint egy gyönyörű öngyilkosság, amelyre vágyott. Kár, hogy Oda soha nem akarta megengedni neki, hogy meghaljon a jelenlétében.

Amikor sikerült lélegzethez jutnia, rájött, hogy fázik. Érezte a megszáradt izzadság szagát, az élvezet illatát és, hogy testük már nem melegítette egymást. Be akart bújni a takarókba, belemélyedni a felnőtt mellkasába, és soha nem szabadulni onnan. Sajnos fájó teste nem akarta megengedni. Utálta a túlérzékenységet, amelyben látszólag szenvedett.

Csupasz bőrének minden centimétere megérezte a lepedőt. Nem tartott sokáig, hogy ismét érezze Sakunosuke ujjait is, amikor nagy gonddal megfogta a csuklóját. Annak ellenére, hogy ezt megszokta, Osamu nem tudott nem borzongani, amikor az idősebb férfi ajka a jobb karján végigfutó több ezer hegre telepedett. Lassan megcsókolta őket, mindazokat a vágásokat, amelyekre hányni tudtak volna az érzékeny gyomrok. Utálta a hegeit, mert képtelenek voltak elvenni az életét. A kudarc jelei...teste tele volt ezekkel, másodpercenként emlékeztetve arra, hogy bármennyire is próbálkozik, nem halt meg.

-Tudod? - még mindig volt egy kis nehézség a légzésében és a hangjában.  -Nem kell ezt tenned minden egyes szeretkezés előtt és után.

-Szeretem. - javította ki Oda.

Dazai felvonta a szemöldökét, miközben a felnőtt szürke szeme előszeretettel kémlelte. Nem akarta kijavítani vagy vitatkozni vele, csak hátrahajlította a nyakát, és hagyta, hogy egy vékony sóhaj elhagyja az ajkát. Lehunyta a szemét. Inkább nem gondolkodott, csak egyszerűen elengedte magát, érezte, hogy Sakunosuke csókjai végigsimítják, és valamilyen módon meg is tisztítják a bőrét. Nem tudták kitölteni a lyukat a mellkasában, azt a helyet, ahol a szívének kellett volna lennie, nem tudták rávenni, hogy ne legyen magányos, de valami hálátlan módon megvigasztalták.

A csókok elérték a nyakát, egy kötél vastag nyomát. Régi próbálkozás, újabb kudarc. A vehemencia, amellyel Odasaku ajkai áthaladt rajta, egyre jobban érezte az érzékeny területen. A szemközti szájból édes nyögés szökött meg.

-Ha így folytatod, akkor mégegyszer megtesszük...-suttogta Osamu.

-A sóhajaid hibája lenne.

-A te hibád, hogy sóhajtozok.

-Ez is lehetséges. - nevetett Sakunosuke. Kétségtelen, Dazai biztos volt abban, hogy imádja az idősebb férfi komoly, felnőttes nevetését. Jól érezte magát. - Szeretlek, Osamu.

A vörös hajú felemelte a fejét, hogy a fiatalabb szemébe nézzen. Osamu nem tudta megakadályozni, hogy valami ne zsugorodjon benne össze. Valahányszor ezt mondta neki, hogy szereti, ez történt vele, és pontosan azért, mert az érzések kölcsönösek voltak. Szerette, biztos volt benne, hogy szereti. Mégsem volt képes kimutatni, hogy szereti mert még önmagát sem volt képes. Lehet, hogy egyszer valaki képes lesz némi önszeretetet átvinni belé, de sajnos ez nem Sakunosuke volt.

Dazai válaszának a hiányát Odasaku nem tartotta rossz jelnek, vagy legalábbis nem akadályozta meg őt abban, hogy lágy csókkal csatlakozzon az ajkához, amelynek célja az öngyilkos aggodalmainak csillapítása volt. Oda tudta, hogyan működik a fiú elméje, tudta mennyire megveti önmagát, és mindent megtett annak érdekében, hogy változtasson rajta, még akkor is, ha tudta nem fog sikerrel járni.

-Én is... - nagyon halkan beszélt, mire a szájuk szétvált egymástól, mintha attól félnének, hogy meghallja őket valaki. - Én is szeretlek...

Sakunosuke elmosolyodott, mielőtt lefeküdt mellé és elmosolyodott. Órákba telik, mire elalszanak, de órákig tartó nyugodt csendet jelent amelyben egyszerűen hagyják, hogy átjárja őket egymás melege, még akkor is, ha másnap a hideg kötések ismét elválasztják őket.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Dazai alig kapott levegőt, arca könnyekben úszott, ágya üres volt. A futonon ülve rájött, hogy képtelen abbahagyni a sírást. A holdfény beáramlott az ablakon, amelyet véletlenül nyitva hagyott (amikor még aznap éjjel visszatért a munkájából), és felfedte a lakását, pontosabban az Ügynökség egyik lakását. Nem Port Maffia lakás. Nem Oda háza.

-Odasaku...- zokogott. Eszébe jutott a keserű, de boldog álma. És eszébe jutott, hogy már nincs.

Ez a valóság. A magány és a veszteség érzése úgy szúrta át a mellkasát, mint egy kés, s halk nyögést szorított ki belőle. Egyik kezével eltakarta a száját, mintha el akarnárná némítani magát, noha tudta, hogy senki sem fogja meghallani, mert nincs már senki mellette. A másikkal megragadta a mellkasát, közvetlenül  a szíve fölött összegyűrte a pizsama felsőt. Behajlította a térdeit, anélkül, hogy a könnyek özöne megállt volna, és egy sarokba akart mászni, hogy ott kuporogjon és érezze a jeges falak védelmét. Nem tehette. A sírás megtagadta tőle az ilyen cselekedetet.

Aznap este a könnyek megakadályozták, hogy újra elaludjon.