A Sötét napokra [BSD fanfic yaoi] fordítás ||BEFEJEZETT||

3. fejezet: Virágok a kövön

Dazai egy kis csokor fehér kardvirággal jött ki a virágüzletből. Egyeseknek rózsaszín foltok voltak a szirmaikon, de a legtöbb a márvány egyhangú színére hasonlított. Ajkainak sarka pár milliméterrel feljebb emelkedett, miközben egyenletesen haladt a temető felé. Eszébe jutott, hogy ezek Odasaku kedvenc virágai...ezért választotta őket. Egyszer már adott neki ilyet. A gyengéd emlék és a szívében lévő szúrás olyan fájdalmat okozott neki, hogy egy pillanatig azt hitte, hogy térdre esik.

A csokrot tartó keze jobban megfeszült, mint kellett volna. Ebben az emlékében tizenhat éves volt. Még gyerek volt, amikor randizni kezdtek, mégis két évvel azelőtt kinevezték másodvégrehajtónak. Egy hónapig nem találkoztak, de egyik nap Oda, egy hatalmas csokor fehér, rózsaszín kardvirággal jelent meg a házában. Részben a barna emlékezett rá, hogy valamilyen sikeres küldetést vezetett végig megint, bár ez egyáltalán nem izgatta. Osamu eleinte nem tudta, hogyan reagáljon. Elég kifejezéstelen volt, egyszerűen vázába tette a csokrot, és úgy bámulta a virágokat, mintha elveszett volna a színekben. Ez volt az igazi Dazai, akit csak Sakunosuke ismert. Egy szomorú fiú aki alig tud mosolyogni. Semmi köze nem volt a nagy és vidám mosolyú, megtévesztően fiatal gengszterhez, aki bármelyik pillanatban a legrettenetesebb módon ölhet vagy kínozhat meg. Pedig ugyanaz a személy mindketten. Aznap Oda először látta, hogy őszintén mosolyog. Semmi köze sincs a korábbiakhoz. Sem a hamis szórakozáshoz amikor szóban szembeszáll Chuuyával, sem a szadista énéhez amikor az áldozat vérével megfesti a kezét. Olyan apró és láthatatlan mosoly volt most az ajkán, mint az emlékezetében, de mégsem volt annyira annyira keserű. Ez a mosoly végül az első csókjukhoz vezetett mely édes volt, mint a kockacukor mégis nagyon kínos. Ez volt az első alkalom, hogy hogy ajkuk találkozott. Senki sem mondta, hogy hat évvel később már nem lesznek itt. Túlságosan hiányoztak.

Szomorúsággal érkezett a temetőbe, mint minden nap. A sírsorok között sétálva eszébe jutott, hogy a Port Maffiának nem volt szokása eltemetni a halottaikat. Természetesen érthető volt. A természetellenes haláleseteket okozó temetéseket nem könnyű megmagyarázni, különösen ha olyan gyakran történne, mint a maffiában. Hetente egy haláleset soha nem volt ritka, általában ezeket a holttesteket a folyóba dobták vagy elégették, esetleg ha valamilyen súlyos esemény miatt többen is voltak, közös sírt ástak a város szélén. Mennyiszer kívánta, hogy a heti halottak között találja magát...minden sokkal könnyebb lenne ha képes lett volna megvalósítani a kívánt öngyilkosságot, lehetőleg Oda halála előtt. Odasaku esete különleges volt. Könyörgött Morinak, hogy sírba temessék, de mindeközben némán tervezte már, hogyan tűnjön el a Port Maffiából. És megkapta. Oda Sakunosukét a Yokohama Temetőben temették el, mintha soha nem tartozott volna a tömeghez, Dazai pedig a temetést követő misszióban hagyta el a szervezetet. Sírja mellett pedig öt másik név jelent meg, akik soha nem érdemeltek volna ilyen korai halált.

Osamu a sírhoz ért, gondosan a csokor virágot a kőre tette. Letérdelt és lehunyta a szemét. Nem akarta elolvasni a neveket, nem akart tisztában lenni azzal, hogy mi van ott. Senki nem mondta neki, hogy négy évvel a halála után már legyőzte-e a fájdalmat. Sírni akart, sírni akart ott, de nem sikerült. Nem volt egyedül.

-Nem számítottam rá, hogy itt látlak majd.

-Olyan furcsa, hogy négy év után eljövök?

-Hát rólad van szó Dazai-san. Legalábbis nekem ez a véleményem.

-Még egy szeretett embert sem szabad meglátogatni? -nevetés hagyta el az ajkát, mely inkabb hasnlított zokogásra. Hideg volt. A szél mindkettőjüket a megfagyással fenygette, annak ellenére, hogy viseltek kabátot. Bár természetesen a temetőkben mindig hideg volt. -Bárcsak én is sírban lennék...