A Sötét napokra [BSD fanfic yaoi] fordítás ||BEFEJEZETT||

5. fejezet: A könnyek átélése

Kunikidának háromszor kellet kopognia kollégája lakásának ajtaján, mielőtt kinyitotta neki. A várakozási idő csak növelte az idegeit, amelyek már a hisztériával határosak voltak. Nem tudta kinek az öltözéke rosszabb, Dazai-é vagy az övé. Pizsamát viselt, olyan cipővel amelyet szokott viselni, haja most nem volt lófarokba kötve, a szemüvegét csak így sebtében tette fel, jobb kezében pedig műanyag zacskót szorongatott. A barna hajú megjelenése azonban nem volt elmaradva a siralmas kinézettől. Doppo még soha nem látta így. Olyan törékenynek tűnt, hogy összetörte a lelekét. Mintha az öngyilkoshajlamú bármelyik pillanatban ezer darabra szakadhatna. Mintha a legapróbb érintés is szétszakíthatná és, a szívét és a testét is porrá tiporná.

Osamu egy olyan inget viselt, ami több számmal is nagyobb volt rá. A combja közepéig ért, láthatóvá téve a fehér lábait, így azt a benyomást keltette, mint amikor egy lány ellop a pasijától egy inget, hogy egy szenvedélyesen eltöltött éjszaka után felvehesse. Mezítláb volt, a ruhadarab ujjai szinte Dazai ujjai hehyéig nyúltak. A nyakán lévő kötszerek kissé lazák voltak, felfedték a hegeket. És az arca volt a legrosszab. Sírt. Bármennyire is próbálta abbahgyni, még mindig sírt. Arccsontja elvörösödött, könnyek nyomai csíkozták amelyek szüntelenül, mint egy vízesés nem akartak kiapadni a barna szemekből.

-K...Kunikida...- zokogott, és szipogva próbált lélegezni. Még ha meg is próbált megnyugodni, akkor sem ment. Lehetetlen volt.

-Dazai, nyugodj meg, itt vagyok.

-A kisebbik könnyes barna szemei a szőkéjét kereste. Szavai miatt új intenzitással fakadt sírva, előrehajolt így nekidőlt az idealistának. Kétségbeesetten szorongatta pizsama felsőjét. Úgy tűnt, az éjszakai hideg alig számít neki, bár néhány másodperc múlva tetőtől talpig megborzongott. Kunikida átkarolta, nem tudott mást tenni és gyakorlatilag a lakásba kényszerítette, amelynek küszöbén éppen álltak. Dazai nem hagyta abba a társa nevének az ismételgetését, mintha nem hinné, hogy valóban vele van.

-Kunikida...Kunikida... Kunikida...

-Nyugi. Vége, itt vagyok. - gyengéden, sokkal édesebb módon próbálta megnyugtatni, mint ekkor bármikor. Lassan megsimogatta a haját, és a fülébe súgta, hogy minden rendben lesz. Egyszer tolta el, még akkor sem amikor azt érezte, hogy pizsamájának nagyrészét átitatta az ex-maffiózó könnyei. -Nyugi, itt vagyok.

-Ne menj...- könyörgött. Úgy tűnt, hogy a lábuk feladja a szolgálatot, és mindketten térdre ereszkedtek a földön. Kunikida félretette a táskáját, és átkarolta, minden meleget és védelmet megadva neki. -Nem akarok egyedül lenni...újra nem...

-Dazai nyugodj meg. - a karjaiban tartva és mély lélegzetet véve, arra kényszerítette partnerét, hogy a szemeibe nézzen. Aggódó tekintete, mintha egy kicsit szüneteltette volna az öngyilkos sírását. Vagy legalább adtak neki egy kis előnyt. -Nyugodj meg, és beszéljük meg.

-Fáj Kunikida-kun. - két csuklás között tudott csak beszélni. -Az emlékek fájnak.

-Na gyere. - Doppo felállt és megragadta a műanyag zacskót, majd felsegítette a barna hajút. Osamu lába remegett. Anélkül, hogy egy pillanatra is elengedte volna a kezét, a szőke odament ahol a konyha és a nappali találkozott. -Lássuk, van-e valami innivalód ami segíthet a megnyugvásban? Tea vagy valami?

-Szerintem csak olcsó alkoholom van. És egy üveg Petrus amit Chuuya adott nekem a tizennyolcadik születésnapomon.

-Ó azt már nem. Nem fogsz részleg lenni a jelenlétemben. - Kunikida belépett a konyhába, és intett az öngyilkoshajlamúnak, hoyg üljön az asztal körül lévő két szék valamelyikére. -Szerencsére felkészülten jöttem.