A Sötét napokra [BSD fanfic yaoi] fordítás ||BEFEJEZETT||

15. fejezet: A gyom soha nem hal meg

A lövés hangja mindenkit lebénított a teremben. Egy test dübörögve zuhant a földre, feje az egyik oldalra billent. Szőke haja, aranysárga, mint a déli nap, amely oly ragyogó szokott lenni, most vérrel volt vegyítve. Ez a sűrű bíborvörös folyadék összehasonlítás nélkül ugyanolyan volt, mint a legszebb rubintok, mint a múltban most is a padlót színezték. Menete lassú volt, úgy tűnt, hogyha hagynák akkor el tudná árasztani az egész szobát.

A csend a emlékezetesebb minden közül. A szívverés és az élők nehéz légzése tökéletes tisztasággal volt hallható. Még visszhangoztak is, úgy panttantak vissza a falakról, mintha elveszett lelkek hangjai lennének. Ez a csend volt a legsüketítőbb minden zaj közül. Sem Yosano, sem Atsushi nem látott korábban ilyen szemeket. Rémisztő, baljós, kegyetlen, ezerszer fordulatosabb, mint bármely groteszk fantázia amelyet Natsuo megmutathatott a szolga áldozatainak. Dazai gesztenyebarna szemei olyanok, mint amilyenek egykor a Maffiában is voltak. Ez nem az a Dazai Osamu volt akit ismertek, az a vicces és vidám öngyilkoshajlamú, aki bohócként játszotta meg magát, és ezer könnyet rejtett a kötések alatt. Nem, ez egy másik volt. Ez az a fekete merénylő, aki képes egy egész szervezetet megölni pislogás és bűntudat nélkül.

-Ezt két lövéssel meg tudom oldani. - beszélt és a revolvert közvetlen Mariko fejére mutatta. Tekintete azonban arra a fiúra szegeződött akit éppen hidegvérrel meggyilkolt. Gesztusai szinte bágyadtak volna, mintha magával a Halállal, a legszörnyűbb lovassal vagy egy gonosz sorsok egyikével foglalkozna. Síros, jeges hangja hidegrázást okozott az Ügynökség másik három tagjának. -Ebben a pisztolyban négy golyó maradt.

És nem csak a hangneme miatt, hanem a viselkedése miatt is remegni akartak a kollégái. Körülötte a négy férfi, aki leszorította eszméletlen volt. Hárman feküdtek a földön, az utolsót pedig a volt maffiózó a nyakánál szorongatta. Ő volt az a fickó aki megrúgta, mielőtt felköhögte volna a vért. A férfi felnyögött, nyöszörgött és zihált, mint egy hal a víztől távol. Dazai az egyik kezével irgalmatlanul fojtotta megfelé szép lassan, figyelmen kívül hagyva annak könyörgését, és arca lassan elkezdte felvenni a lila árnyalatot. Csak még egy kicsi szorítás után engedte el, amikor a nyaka megrázkódott egy hirtelen repedéstől, amely a csendnek köszönhetően tökéletes tisztasággal hallatszódott a szobában. Éppen puszta kézzel megölt egy férfit, de a világ legnyugodtabb emberének tűnt. Kunikida tudta, hogy ez a hideg nyugalom nem más, mint egy hamis álarc. Látta a szemében; két feneketlen mélységnek tűnt. Dazai még soha nem volt ennyire dühös vagy annyira ideges.

Hogyan csinálta? Hogyan tudott olyan gyorsan mozogni, hogy kevesebb, mint egy tizedmásodperc alatt négy férfit kiütött és egyiküktől ellopta a fegyvert? Talán még ő sem tudta. Csak azt tudta, hogy az a gondolat, hogy Doppo meghal, látta a fiút aki arra készül, hogy meghúzza a ravaszt és újra látja, hogy ismét elveszik tőle azt akit szeret, valamit elpattintott benne. Bizonyára a józan eszének egy részét, szétzilálta volna a kép, de józan eszének a része most eltűnt. Kunikida hangját hallva, arra lett késztetve, hogy újra önmaga legyen.

-Osamu? - kérdezte a szőke tágra nyílt szemekkel. Dazai teljesen figyelmen kívül hagyta és halott szemeit Kirino felé fordította. -Osamu, hagyd abba!

-Nincs okom abbahagyni. - suttogta, evvel mégegyszer megfagyasztotta mindenki vérét.

Hashioka pedig őrült nevetésben tört ki, mintha két szolgáját nem az orra előtt ölték volna meg. Ha ez most egy verseny lenne, hogy az Iroda tagok eldöntsék, hogy ki az őrültebb, Dazai vagy Mariko, nehéz helyzetben lennének. Doppo még mindig nem tudott rájönni, hogy a barátja miképpen tudott ilyen gyorsan mozogni. Nem is látta. Rémülten gondolt az utolsó képre, amit a szeme rögzített, amely nem volt más, mint amikor a volt maffiózót ütötték. Most pedig egy teljesen más ember áll előtte, olyan akit soha nem látott.