A Sötét napokra [BSD fanfic yaoi] fordítás ||BEFEJEZETT||

14. fejezet: A fegyver hangja

-Biztos, hogy itt van? - kérdezte Yosano, és jobban megnézte az előttük álló hatalmas elhagyatott épületet.

-Teljesen. - mormogta Dazai úgy, hogy csak Kunikida hallotta. -Soha nem felejteném el ezt a helyet.

A szőke hajú ránézett a kedvesére. Az öngyilkos szeme az ajtóra szegeződött. Sápadt volt, sápadtabb, mint eddig bármikor, bár ez érthető. Egy pillanataig elgondolkodott, hogy megkéredezze-e jól van-e, de a válasz egyértelmű volt. Doppo felsóhajtott. Nem tudta megfejteni azt a sötét pillantást ami nyugtalannak de egyben olyan nyugodtank tűnt.

Az eső néhány perccel ezelőtt abbamaradt, ahogy rohantak, de ez nem akadályozta meg a hajukat, hogy ne csöpögjön róla víz, és ne tapadjon az arcukra. Inkább harcosoknak néztek ki, mint nyomozóknak. Pedig csak Akikonál volt fegyver, a szoknya derekában egy kés. Apró dolognak tűnhetett, de az ő kezében könnyen megölhet vakakit, vagy esetleg meg is menthet.

-Mire várunk? - kérdezte Nakajima, és ránézett a feletteseire.

-Semmire. - vett egy mély levegőt Osamu. Amikor tekintete találkozott Doppo-éval, hamis bizalommal teli mosolyt erőltetett. -Menjünk be.

Energikusan bólogatva léptek be a kúria küszöbén. Kik voltak itt a Mimic incidens előtt? Mik történhettek itt? Ki tudja hány történetet tudnának ezek a falak mesélni. Dazai számára a sok közül csak egy számított, amely halálról és kegyetlenségről beszélt. Ottléte emlékek áradata volt, amely szüntelenül a vállára esett, elpusztítva az amúgy is gyenge ellenállást. Ha ellensége-bárki is legyen az, Natsuo vagy Mariko neve-ártani akart neki, ez volt a legtökéletesebb hely. Ha lehunyja a szemét, újra látja maga előtt Oda halálát, ha befogná a füleit akkor pedig még hallaná is az utolsó halk szavait. Ott lenni olyan volt, mintha bármelyik pillanatban megtörhet.

-Ez üres. - beszélt óvatosan Yosano, és figyelte az előcsarnokot.

-Fent lesznek, a második emeleti nappaliban. Ott várnak ránk.

-Honnan tudod ilyen biztosan?

-Mert ott halt meg...

Azoknak az ajkaknak haldokló suttogása aggasztotta Akikót és Atsushit, Doppo szívét pedig összeszorította.

-Jól vagy Osamu? - kérdezte és megnyugtatóan a vállára helyezte a kezét.

-Igen. Menjünk fel.

Kunikida bólintott a másik kettő pedig követte őket felfelé a lépcsőn. Mindannyian véget akartak vetni ennek az egésznek, bár mindannyiuknak más oka volt. Atsushi csak végezni akart, hogy tudjon menni Akutagawához. Doppo azért akarta a végét, hogy Osamu véglegesen felszabaduljon az őt kínzó súly alól, hogy elfelejtse az éjszakai sírást és visszatérhessen a normális életbe, melyben igazából semmi nem volt normális. Akiko egyszerűen a lehető legkevesebb sérüléssel akart túl lenni ezen, és ha ez megvolt akkor szeretne élni az alkalommal, hogy megkérdezze a párt az apró titkokról, amit rejtegetnek. És végül Dazai. Mit akart? Miért akarta lezárni ezt az ügyet? Kíváncsiságból főleg. Természetéből adódóan személyiségének mindig megvolt az a kíváncsi oldala. Érdekelte, hogy ki az-mindazok közül akiket bántott a Maffiában töltött idő alatt-aki annyira gyűlöli őt, hogy ilyen bosszút állítson össze. Ez az egész, a játék és az, hogy Odasaku is belekerült, nagyon érdekelte már.

Az öngyilkoshajlamú az emeleti nappaliba vezette őket, oda ahol Oda meghalt. A találgatásai annyira helyesek voltak, hogy nagyot akart nyelni. Több csuklyás férfi várta már őket. Kezüket a hátuk mögé rejtették, arcukkal pedig a földet bámulták. A szoba közepén egy fekete kimonót viselő fiatal nő háttal állt nekik. Az oldalán a leghűségesebb szolgája, mögötte pedig két másik férfi állt, hogy megvédjék. A lány fekete haja sima és tökéletes kátrányos vízesésként hullott le, és keveredett ruházata finom selymével. A keze nem volt más, mint egy-egy fehér szikra abban a sötét alakban.