A Sötét napokra [BSD fanfic yaoi] fordítás ||BEFEJEZETT||

12. fejezet: Egy vak is látná

-Megérkeztünk Mariko-sama.

Az előtte sétáló két köpenyes férfi a legnagyobb tisztelettel félrelépett, hogy elengedje. Letérdeltek miközben sétált közöttük, istennőjükként tisztelték őt. Az ereje megtévesztette őket, csak bábok voltak, ő pedig a könyörtelen bábos. Hatékony volt a hatalmában egy másik ilyen fiú is. Valamivel fiatalabb, mint a többi. Ennek a szőke hajú fiúnak nem volt eltakarva a haja köpennyel és nem is hajolt meg, mert ő nem akarta.

Mariko elgondolkodott annak a hatalmas épületnek a kulcsában. Jól ismerte a benne történt eseményeket, amelyek a legnagyobb veszteséget jelentették annak az embernek akit annyira gyűlöl. Ott lenni olyan volt, mintha a boldogság csúcsán lenne, mintha egy gyyerek először menne el egy vidámparkba. Hajnali fényszűrődött be az ablakon és a függönyökön. A földön még mindig láthatóak voltak az évekkel ezelőtt lezajlott csata vérnyomai.

A fiatal nő levette a csuklyáját, és köpenyét tompa puffanással engedte a földre. A korai napsugarak visszaverődtek fekete kimonójáról és hatalmas mosolyáról. Aznap reggel semmilyen módon nem sminkelt, ajkát nem festette ki és még a torz heget sem rejtette el alapozó alá ami deformálta az arca jobb felét.

-Minden készen áll? - kérdezte izgatott hangon. Ugyanolyan könnyednek és gyerekesnek tűnt a beszéde, mint egy kislányé aki a születésnapi partijának a kezdetére vár.

-Igen Mariko-sama.

-A boltban is?

-Minden felkészült. Sousuke percekkel az érkezés előtt megerősítette nekünk.

-És az a nő?

-Meg fog halni amint megparancsolja neki.

-Csodálatos. - Mariko lelkesen megnyalta az ajkait.

-Ha megkérdezhetem Mariko-sama... - a hajnali nap korai fényei szintén lepattantak a fiú arany hajáról, alig törtek meg. Nem volt neve. Ha valaha volt is, nem emlékezett rá. -...miért nem maradtunk az eredeti tervnél?

-Az, hogy elraboljuk és megkínozzuk Dazai-t? - összeszorította száját, és undorodva figyelte szolgáját. Zavarta, hogy az alacsonyabbrendűnek tartott lények kérdezgetik. -Minden a maga idejében, de először erre a lépésre van szükségünk. Így megszabadulhatunk egy kellemetlenségtől. - egy horkantás hagyta el a száját, ami negyon nem illett egy ilydn hölgy megjelenésével. -Természetesen ha Kunikida Doppo nem avatkozott volna közbe, minden sokkal könnyebb lett volna.

-Még mindig folytathatjuk ezt anélkül, hogy...

-Nem nem nem. Elutasítom. Emellett...-és gonosz elcsavarodott mosoly jelent meg az arcán -...arra fogjuk használni, hogy kárt tegyünk Dazai-ban. Ez sem lesz olyan rossz.

És úgy nevetett ahogy mindig is szeretett volna, mint ahogy a könyvekben az elcseszett gazemberek teszik.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Számukra a hajnal kevésbé baljóslatúbb módon jött: a közeledő sorsdöntő nap egy finom reggellel kezdődött.

Kunikida volt az első aki kapcsolatba lépett a valósággal. Érezte, hogy mellette a társának a mellkasa felemelkedik, majd leesik ahogy békésen alszik. Érezte a meleg lehelletét a nyakán, és rájött, hogy ezek az érzések nem is állnak olyan távol. Emlékezett, hogy egészen hasonló körülmények között ébredtek fel két napja. Azonban a különbségek kulcsfontosságúak voltak. Egyrészt most mindketten kényelmesen aludtak ugyanabban az ágyban, nem egy keskeny kanapén, másrészt teljesen mesztelenül.

Lassan kinyitotta a szemét, mert ezeknek a tényeknek a tudata egyáltalán nem zavarta. Tökéletesen emlékezett az éjszaka történéseire, mindazokra a csókokra és pillanatokra amikor szeretkeztek. Eszébe jutott Dazai sóhajai, mintha azok lennének a legmagasztosabb dallam mind közül amit emberi fül hallhat. Aznap először megnézve őt, egészben meg akarta enni. Aludva a lehető legközelebb állt ahhoz a valósághoz, amelyet a kötései alatt rejtett. Törékenynek és sebezhetőnek tűnt. És bár ezeket a jelzőket nem szokták rá használni, Doppo tudta, hogy nem olyan erős, mint amit el akar hitetni a világ többi részével. Ráadásul alvás közben enyhültek a vonásai és még fiatalabbnak látszott.