A Sötét napokra [BSD fanfic yaoi] fordítás ||BEFEJEZETT||

10. fejezet: Mik vagyunk?

-Kunikida. - szólalt meg Fuluzawa, felhívva magára nemcsak a keresett személy figyelmét, hanem Ranpoét és Yosanoét is, akik még ott voltak az Irodában. -Hol van Dazai?

-Nem tudom. - sóhajtott a szőke, mintha valami terhelné a lelkét, és megakadályozná a normális légzést. -Tegnap óta nem láttam.

-Történt valami?

-Összevesztünk és kiabáltunk egymással. Seggfej voltam.

-Beismered, hogy bűntudatod van ahelyett, hogy őt hibáztatnád? - Akiko meglepettnek látszott, és ahelyett, hogy elment volna, inkább neki támaszkodott a falnak, hogy halja a beszélgetést. Edogawa viszont csak mély unalmat mutatott. Társai problémái nem számítottak számára semmit. Talán a sajátja valamennyire izgatná, de már megalapozta az életét. -Biztosan komoly volt.

-Igen. Én...olyat dobtam az arcába amit nem érdemelt volna meg.

-Mi történt?

-Hosszú történet. Tömören, hogy egy nagyon fájdalmas sebet nyitottam fel. Nem vettem észre mit mondok. Mindketten mérgesek voltunk, és csak veszekedtünk. És én elszóltam magam.

-És nem jött dolgozni, és nem mutatott semmilyen életjelet...- kommentálta Ranpo, és egy nyalókát tett a szájába.

-Ha valami ostobaságot művelt, én fogok gondoskodni róla. - morogta az orvos.

-Természetesen ezek a mai fiatalok...- Yukichi az ujjaival megmasszírozta a halántékát. -Ha nem tudnám, hogy haszontalan ezt elmondani, azt mondanám, hogy tanuljátok meg megkülönböztetni a magán életet és a szakmai életettől.

-Igen...

-Úgy nézek én ki, mint egy öreg ember?! - gúnyolódott a "csodálatos nyomozó".

Fukuzawa a homlokát ráncoltam. A legjobb az ilyen megjegyzéseket figyelmen kívül hagyni, Yosano kuncogásával együtt.

-És, hogy áll az ügy?

-Szerintem holtponton vagyunk. Nincsenek nyomaink, és Dazai elvan a személyes ügyekkel. Ezért haragudtam meg rá.

-Nincs semmi?

-Loptak néhány régi pisztolyt, de nem tudom, hogy jelentenek-e valamit. Emellett a család nem teljesen őszinte velünk. A hozzáállásuk elég gyanús, különösen a lányé, Natsuo. Végül, de nem legutolsó sorban a rablók nyom nélkül eltűntek a tetthelyről. - ebben a pillanatban megsörrent Doppo telefonja. Az idealista szeme tágra nyílt, amikor Osamu üzenetét nézte. Egyszerű rövid mondtat volt csak. " Beszélnünk kell." Rövid és kevés karakter, pluszba még nrm is a legbarátságosabb hangemben, de ez volt életének első jelei, amelyet egész nap küldött. -Ő az...- suttogta ész nélkül.

-Akkor menj el. - parancsolta az Üynökség veetője. Kunikida néhányszor pislogott, meglepődve a parancsán. -Nem dolgozhatsz jól így. Vegyél ki szabadnapot, és javítsd ki a dolgokat Dazai-val. Év vegyétek komolyan mindketten ezt az esetet.

-Köszönöm Elnök!

Szinte futva ragdta már meg az idealista a jegyzet füzetét, és sietett ki az Ügynökségről. Az Irodában jelenlévő másik három tag végig figyelte a távozását.

-Látjátok...- kezdte Akiko, a főnökből és a nyomozóból álló házaspárra irányította a tekintetét, mintha azt gondolná, hogy magától értendődőnek fogják venni. -...hogy az idióta szerelem miatt mik vagyunk.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Kunikida lihegve állt Dazai lakása előtt. Futva jött az Ügynökségtől, mintha késésben lenne valahonnan. A szíve iolyan gyorsan vert, mint egy vadló ha vágtázik. Ettől kezdve bármi lehetséges volt. Vagy megoldja a kapcsolatát az öngyilkoshajlamúval, vagy végleg tönkreteszi azt. Talán még be is vallhattná, hogy érzi magát.