A Sötét napokra [BSD fanfic yaoi] fordítás ||BEFEJEZETT||

9. fejezet: Csevegés egy kísértettel

-Mit tegyek Odasaku?

Ez a kérdés amelyet négy évvel ezelőtt a teljes kétségbesesés közepett tett fel, olyan távolinak tűnt, hogy lehetetlennek kellett volna lennie. Dazai felsóhajtott. Bárcsak ne kéne felmerülnie újra ennek az érzésnek. Bárcsak ne lett volna olyan idióta, hogy a düh érzése vezényeli az agyát. Bárcsak ne ordítozott volna Kunikidával, és bárcsak Kunikida nem mondta volna el, amit mondott. Túl sok "bárcsak" ismétlődött, mintha egy elveszett lélek jajveszékelése lenne. Túl sokszor gondolkodott azon, mit tegyen, vagy hogyan tovább. Üresen bámulva forgatta whiskys poharát, hallgatva a különböző zajokat. Nem volt kedve inni vagy berúgni.

Feje fölött a kék ég szolgált mennyezetként és padlóként. A fehér pamut felhői szórványosan átkeltek rajta. A végtelen kitágult körülötte. Szomorúan felsóhajtott, hagyta, hogy a szemei az üvegét kitöltő arany folyadékra a bárpult lakkozott fájában lévő szemekre tébedjen. Csak az a régi bárpult a bárban, ahol annyi estét osztottak meg. Ez, és két úszó szék. Az egyiken Osamu ült. A másik üres volt. Mikor foglalja el valaki? Nem tudta. Ki volt a társa abban az éjszakai álmodozásban? Ezt a választ biztosan tudta. Végülis elcsavarodott elméje csak egy személyt választott volna, azt, akit látnia és elfelejtenie kellett.

-Szia.

A férfi ismerős hangjára nagyot nyelt. "Mit kellenne tennem?" - csodálkozott el.

-Szia Odasaku. - suttogta.

-Úgy tűnik, hogy jól vagy.

-Hogy lehetnék jól? - motyogta keserű gúnnyal teli nevetéssel. Érezte magán a férfi szürke szemét. Ettől hirtelen elkezdett fázni.

-Már nem ölsz és nem tartozol a maffiához. A jobb oldalon állsz, ezért úgy is értelmezhető, hogy jól vagy. Az az igazság, hogy nagyon boldog vagyok.

-Odasaku...- hangja rideg volt. Osamura nézett, mosolya ugyanaz volt, mint mindig életében. Kedves, puha, megértő, szeretettel teli ahogy mosolygott, ahogy viselkedett vele. -Sakunosuke...

-Ne sírj újra kérlek. - Oda meleg kezeit a fiú arcára tette. Nem olyan volt, mint az utolsó simogatás, amelyet neki nyújtott, amikor hideg és zsibbadt keze levette a szemén lévő szimbolikus kötéseket, hogy a valóságot és a világot nézze. Nem. Ez olyan volt, mint azok az ezrek, amelyeket egy együtt töltött éjszaka alatt adott neki. -Utálom látni, hogy sírsz.

-Ha sírok érted akkor, az csak azt bizonyítja, hogy mégsem vagyok olyan üres, mint gondoltad...

-Kívánom, hogy tényleg ne legyél. Tehát nem szenvednél értem.

-Etikai értelemben még mindig az vagyok, de...úgy tűnik, hogy több érzésem van, mint amennyit szeretnék.

-Azt látom. Mondd mi a baj.

-Én...olyan önzőnek érzem magam. - sírt.

-Soha nem érdekelt.

-Már tudom. Tudom, de...

-Megint tudsz szeretni valakit, igaz?

-Igen.

-De nem akarsz engem elfelejteni.

-Nem vagyok hajlandó, és nem is vagyok képes Sakunosuke.

-Képes vagy rá. Te is tudod és én is tudom. - mindketten a széküket úgy fordították, hogy szemtől szembe beszéljenek. -Már nem vagy belém szerelmes Osamu, valld be.