Miért mindig Elisabeth?

1. 1853 - A merénylet

1853. február 18. csak egy átlagos nap, semmi új sincs a nap alatt, pedig már huszonhárom éves vagyok és öt éve osztrák császár. Persze a rang rengeteg felelősséggel jár, de egy csomó unalommal is. Mindig minden ugyanúgy megy. Ma se történt semmi különös, és azt hiszem nem is fog, így nem is nagyon gondolkodok azon, hogy mit csináljak, ahogy a Kärtnertor bástyasétányán sétálok. Hála az égnek sikerült leráznom pár őrt, így most végre hódolhatok egyik kedvenc szabadidős tevékenységemnek. Az éneklésnek, tehát énekelni kezdek, ahogy a várost nézem magam körül.

- Csábító forgatag: minden oly szép,
Varázs és fény, ez Bécs!
Csak színház az egész, csalóka kép,
hazugság, bűn, ez Bécs!
Ó mennyi szerelem, száz kaland vár,
Ó mennyi intrika, cselszövés, csalás,
és mennyi halál! - Állok meg és nézek le a katonákra.
- Kíváncsi szemetek vessétek ide, csillogó díszdoboz,
Európa szíve, jöjj hát!
Könny és mosoly vár Rád... - Sóhajtok egyet.
- Élvezd az életet,
Bécsies forgatag!
Mindig csodás!
Ez szinte megszokott és mégis elbűvöl,
Az ezer varázs!
Kíváncsi szemetek vessétek ide, csillogó díszdoboz,
Európa szíve, jöjj hát! - Éles fájdalmat érzek a nyakamban, így összeszorított szemmel nyúlok oda és nyomogatom meg.

- Könny és mosoly vár Rád... - Fejezem be egy hatalmas sóhajjal.

- Na, ilyet se láttam még, hogy valaki énekelve jöjjön ide! - Hallok meg egy hangot és azonnal kinyitom a szemem, csak hogy egy teljesen ismeretlen helyen találjam magam. Mindenfelé félhomály van, előttem pedig két férfi áll. - Ciao, Luigi vagyok! - Nyújt nekem kezet, én pedig elfogadom és megrázom.

- Franz! - Mutatkozom be és nézek a másik fiúra.

- Hanry! - Nyújt ő is kezet, amit szintén elfogadok.

- Hol vagyok? - Kérdezem végül, valahol a tudatom hátuljában tudom, hogy aggódnom kellene, de nem érzem magam veszélyben.

- A túlvilágon! - Vonja meg a vállát Luigi.

- Meghaltam? - Tágulnak ki a szemeim, mire a szőke fiú, aki Hanryként mutatkozott be megrázza a fejét.

- Szerintem nem! Jobban hasonlítasz rám, mint Luigire. Valószínűleg éppen hajszálon függ az életed! - Vonja meg a vállát ő is.

- Hogy tudok visszamenni? - Komolyodok meg, mire ők kuncogni kezdenek.

- Nyugalom Franz, innen akkor mész vissza, ha vissza kell menned. Én elméletileg csak pár másodpercre voltam a halál szélén, azok szerint, akikkel találkoztam és ismertek a balesetem után, de már itt vagyok vagy öt éve. - Legyint egyet. - Luigi meg lassan százötven éve van itt, ugye? - Fordul a barna hajú férfihez.

- Si! - Forgatja meg az a szemét. - Itt máshogy kell felfogni az időt, mint ott, ahonnan jöttél. Mindenkinek saját ideje van és újjá is születik, csak annyi a kérdés, hogy mennyit van itt, amíg tovább nem megy. - Fogja meg a nyakát.

- Hogyhogy saját ideje van? - Pislogok a párosra értetlen arccal, mire ők kuncogni kezdenek.

- Mondd Franz melyik évben vagy? - Kérdezi Hanry.

- 1853-ban. - Mondom gyanakodva, mire Luigi sóhajt egyet.

- Mikor meghaltam 1910 volt és már százötven éve itt vagyok. - Jelenti ki, mintha nem lenne olyan nagy dolog, de nekem elég nagy, hogy eltátsam a szám.

- Én pedig 2017-ben vagyok éppen a halál szélén. - Vonja meg a másik a vállát.

- Ez elképesztő. - Nyögöm ki végül, amivel elérem, hogy ők elnevessék magukat. - Miért vagytok ilyen kedvesek velem? - Kérdezem végül, mire két értetlen tekintetet kapok.