Miért mindig Elisabeth?

9. Feladja?

Halál POV

Ma megint meglátogatom, talán ma már elfogadja, talán ma már megkaphatom. Lelkesen megyek el a bécsi palotába, hogy megtudjam Oliviertől, a démonomtól, hogy vajon a nő, aki lefoglalja a gondolataim merre van. Viszont mikor megtalálom a démont, az tűzben égő szemekkel és csípőre tett kezekkel fogad.

- Elegem van! - Ezzel kezdi, majd pofon csap, én meg csak pislogni tudok rá.

- Ezt miért kaptam? - Kérdezem egykedvűen.

- Mert vak vagy azért! - Ordítja, ahogy a kezei ökölbe szorulnak, majd a vállamnál fogva megfordít és kitol a folyosóra, majd az udvarra. - Most szépen helyre hozod, amit elrontottál! Ajánlom, hogy Franz élve jöjjön vissza a palotába.

- Miért kellene helyrehoznom és mit? - Kérdezem semmit sem értve. A császárnak mégis mi lehet a baja és mi közöm van nekem ehhez? Attól, hogy lát engem ez még nem jelenti, hogy csináltam vele valamit.

- Menj, hallgasd meg és megtudod! - Mondja ridegen, én pedig csak biccentek egyet. Még életemben nem láttam a démont ilyen mérgesnek, pedig nem ez az első alkalom, hogy leszületett a földre, de úgy néz ki ez a császár, nagyon közel került hozzá. Az ember szemnek láthatatlanul közelítem meg a domb tetején álló férfit, aki a távolba néz és motyog az orr alatt.

- Miért kell még mindig? - Néz fel az égre, majd körbe néz, én pedig megállok mellette és követem a tekintetét. Mély levegőt vesz, ahogy lehunyja a szemeit és hirtelen énekszó hagyja el az ajkait, én meg hallom alatta a zenét, mintha már ismerném a szavakat.

- Még annyit mondanék, ha eljő az út,
Vedd el tőlem ezt az italt, már nem kívánom,
fáj, úgy éget. Érzem, tudom, megváltoztam,
Nem vagyok már csalhatatlan,
mint a kezdetnél, ott, az ihletnél. - Rázza meg a fejét.
- Lehet, csupán elfáradtam, rosszul látom,
30 évnek tűnik három 30 évem,
és mind oly hiábavaló! - Szorul ökölbe a keze.

- És most vége, megteszem, mit ő rám szabott,
végig kitartom, bár tudom jól,
hogy gyűlölnek majd, és fához szegeznek. - Elmosolyodok a szavain, de a következő sornál kitágulnak a szemeim és nem akarok hinni a fülemnek.
- Ismernem kell, ismernem kell a Halált
Ismernem kell, ismernem kell a Halált
Ezt vágytam én, ezt kértem én, csak ezt
Ezt vágytam én, ezt kértem én, csak ezt
Mért kell halnom?
Hirdettem-e azt hogy minden előtt én vagyok?
A szavaim s a tetteim tán tagadták a jót. - Túr a hajába, amivel eléri, hogy hirtelen levegőt vegyek.

- Ismerlek már, ismerlek én, Szívem
Ismerlek már, ismerlek én, Szívem
Megláttam hát, megláttam én, Szívem
Megláttam hát, megláttam én, Szívem
Halálom hát dicsőség lesz-e mondd? - Csak pislogni tudok rá. Miért kellene meghalnia?
- Halálom hát dicsőség lesz-e mondd?
Ismerlek már, ismerlek én, Szívem
Ismerlek már, ismerlek én, Szívem. - Néz le a tenyerére, majd a kezét a mellkasára szorítja.

- Miért kell meghalnom
Oh, mért énekem?
Bizonyítsd be azt, hogy nem hiába ölnek meg
Mutasd meg csak egyszer mindent tudó szellemed
Mondjad el, hogy mi az amiért én meghalok
Tudjam csak hogy hol, hogy mikor s azt is, vajon hogy? - Hatalmasat nyelek, valamiért késztetést érzek rá, hogy elmondjam neki, amit tudni akar.
- Jól van... hát mert meghalok! Nézd, nézd hogy halok meg!
Nézd, hogy halok meg! Nézd hogy halok meg! - Tárja szét a karjait és szinte ordít, az arca kisimul és mintha boldog lenne, mintha nem félne tőle, hogy meghalhat, mintha nem is zavarná igazán.

- Lásd nem harcolok. - Folytatja hirtelen halkabban és maga elé bámulva.
- Túl fáradt vagyok,
30 év vagy 90 volt,
Túlon túl sok, befejezni mégis félek, amit kezdtem, amit kezdtél
Mert nem én kezdtem. - Szorítja össze a szemeit és mintha folynának a könnyei, ahogy kitárja a kezeit.
- Halál hatalmad nagy,
Tiéd itt minden lap,
Jöjjön hát a méreg pohár
Üss meg, törj meg, ölj meg engem
Szegezz fához, végy magadhoz. - Itt szomorúan felnevet, ökölbe szorítva a kezeit.
- Most míg meg nem gondolom... - Fejezi be, majd előre hajol a kőkerítésnek, mintha előre, akarna dőlni.

- Most míg meg nem gondolom. - Ismétli meg most már csak prózában, ahogy lehunyja a szemeit. Látom a mozdulatot, ahogy a teste megbillen.

- Gondold meg! - Nyúlok ki felé, pusztán ösztönből és fogom meg a vállát, hogy visszahúzzam. Ijedten fordul meg és néz egyenesen a szemembe. A tekintetében fájdalmat és valami másik érzelmet látok.

- Salzburgban van. - Mondja egyszerűen, majd elfordul tőlem és az előbbi dalt dúdolva indul el le a dombról. - Feladom, mindegy mit teszek csak őt akarja. Miért mindig Elizabeth? Miért nem lehetek egyszer én? - Hallom a távolból a hangját. Valószínűleg suttogott, de én még így is tökéletesen értem őt. Hirtelen a mellkasomhoz kapok, miért fáj így látni? Miért érdekel ez engem egyáltalán? Ő csak egy ember, csak egy a sok közül.

- Hogy a bánatban lehetsz te ennyire vak, mikor elméletileg mindent látsz? - Jelenik meg mellettem a fák közül előjőve Olivier.

- Vak? - Nyelek egy nagyot, a démon megvetőn néz végig rajtam.

- Azon, hogy magadon nem veszed észre azt nem csodálom, de hogy Franzon nem látod, hogy epekedik érted, azt én igen is vakságnak hívom. - Jelenti ki, én pedig kitágult szemekkel nézek a már a domb aljánál sétáló férfi irányába.

- Mi? - Nedvesítem meg a kiszáradt ajkaim és igyekszem felfogni, amit mondd.

- Azóta nincs teljesen magánál és szeret téged, hogy először megpróbálták megölni. Ismerem, ez nem egy egyszerű fellángolás volt, a tekintete elveszett és vágyakozó volt. Mégis képes feladni mindent, amit szeretne, mert erre nevelték. "Légy jég, légy kő!", ahogy az anyja mindig mondta. Eddig tartott ki, most elkezdte feladni. Úgy érzi sose fogsz vele foglalkozni, de még így is szeret téged, ezért... - Itt mély levegőt vesz. - Hagyja, hogy a császárné után járj, hogy őt keresd és nem is próbál ellenkezni, de én tudom. - Mosolyodik el szomorúan. - Tudom hány éjszakát sírt át a túlvilági barátainak a karjában. Látom a szemében a csalódottságot, mikor felkel. Ott akar maradni, nem felkelni többet, csak hogy láthasson téged.

- Én... - Pislogok magam elé, nem is értve a helyzetet.

- És ebben az a legidegesítőbb, hogy nekem néznem kell, hogy szó szerint felfalod őt a szemeiddel és mégis a feleségét keresed, mint valami rossz pincsikutya! - Morogja a démon. - Azt hittem hamarosan meg fog történni veled, de kezdem azt hinni, hogy előbb fog Franz meghalni, minthogy te megkérj rá, hogy figyeljem őt! - Néz rám a szeme sarkából, majd felém fordul. - Előre is bocsánat, nem úgy fogok beszélni, mint a beosztottad, hanem, mint Franz barátja. - Mély levegőt vesz és meghajol előttem. - Menj és baszd meg a kurvát, ha annyira akarod, de hagyd békén Franzot, ha nem tudod viszonozni, amit érez irántad! - Néz jeges tekintettel a szemembe, majd sarkon fordul és magamra hagy a domb tetején. Én lassan végignézek a kerteken, a távolban meglátom a férfit, aki nem is olyan rég itt énekelt nekem. A jobb kezem ökölbe szorul.

- Üss meg, törj meg, ölj meg engem
Szegezz fához, végy magadhoz.
Most míg meg nem gondolom... - Éneklem, ahogy a férfit nézem, majd eltűnök az árnyakban. Meg kell figyelnem egy császár születését, látnom kell amit eddig nem láttam. Mióta nézem őt úgy, hogy nem is tudok róla? Itt az ideje, hogy megismerjelek téged Franz Joseph Ausztria császára.