Miért mindig Elisabeth?

16. Üdv barátom

- De biztos, hogy ez okos dolog Franz? - Siet a sarkamban Olivier, ahogy egyre közelebb kerülök a palotám börtönként használt részéhez.

- Persze, hogy az! Ő a barátom! - Mondom makacsul.

- Azt se tudja ki vagy! - Kapja el a karomat a férfi és állít meg.

- Tudom, de azt is tudom, hogy neki azok voltunk, úgyhogy az leszek, akármit is mondasz! Eressz! - Rántom ki a kezem az övéből. - Csak figyelj, hogy senki se jöjjön erre, rendben? - Kérdezem egy nagy nyelés után.

- Tudod, hogy nem tudok neked nemet mondani Franz. - Mosolyodik el. - Sikítok, ha jön valaki. Menj beszélj vele. - Biccent a börtön felé, én meg bólintok egyet és már tovább is sietek és abban a szobában, amit az olasz férfi börtönének jelöltem ki meg is találom őt. Amint benyitok ő teljesen lefagy és a falhoz simul.

- Őfelsége! - Fintorog, én meg megforgatom a fejem.

- Hagyd el a formaságokat. Franz vagyok! - Nyújtom ki neki a kezem, ő pár percig csak pislog rám, majd gyanakodva elfogadja a kezem.

- Maga tudja ki vagyok! Mit akar tőlem? - Néz rám morcosan.

- Személyesen megköszönni és megkérdezni, hogy van-e szükséged valamire? Nem engedhetlek ki, kicsinálna a nép, de megígértem, hogy megjutalmazlak, úgyhogy itt vagyunk. - Vonom meg a vállam.

- Az nem csak egy álom volt? - Tágulnak ki a szemei.

- Nem? - Pislogok rá én is. - Jó ez új! Mindegy, szóval kell valami? - Billentem oldalra a fejem.

- Nem köszönöm. - Rázza meg a fejét. - Ez már több, mint amire számítottam.

- Mire számítottál? - Mosolyodom el.

- Nyakazásra, anarchista vagyok. - Erre eltátom a szám.

- Máris értem miért voltál olyan. - Rázom meg a fejem.

- Voltam? Ismerem már magát? A hangja nagyon ismerős, mint annak a bábosnak két hete, de az nem lehet, maga a császár. - Motyogja, én meg megfogom az állam.

- Két hete? Mi volt két hete? - Gondolkodom, majd csettintek egyet. - Megvan! - Csillognak a szemeim. - Ha levesedbe légy hullott,
S úszik, az tuti, hogy éhen maradsz. - Kezdek bele a dalba, amit akkor énekeltem. - Ne gondold azt, hogy oly
Tervet készíthetsz, amivel sikert aratsz!
Az álmaidnak mondj búcsút, kész, vége! - Legyintek egyet. - Kidobott pénz az egész.
Hisz becsaphat a ménkű
És fuccs már a nagy tervezés.
Akár az őszi levél, amit ha felkap a szél,
Az élet ugyanúgy száll, eget és földet bejár,
Mókuskerék, csak improvizáció,
Nincs benne ráció, semmi szánt szándék. - Kezdek el mozogni a dallamra, ahogy mindig szoktam. - Bolond, ne hidd, hogy ez itt nem egy sorsjáték!
Mi csuda jó, egy főúri hecc lesz,
mint volt Marie Antoinette,
Egy kis tett, félreértés, kísértés,
S a szerelem semmivé lett. - Csettintek egyet. - És jött a vita: így volt, nem úgy volt,
és repül a csáb' cipellő.
S nagy királyi érvek, mit értek,
a nő szól:

- Adieu! - Mosolyog rám a férfi.

- Akár az őszi levél, amit ha felkap a szél,
Az élet ugyanúgy száll, eget és földet bejár,
Földi létedet tény szerű képzetek,
egyszerű helyzetek uralják legfőként.
Bolond, ne hidd, hogy ez itt nem egy sorsjáték! - Kuncogom, majd lassabban folytatom. - Herceg meg koldus, vagy gazdag szegény,
Köztünk is láthatod, jár-kel egy ily' csodalény.
Isten se menti meg egy fattyútól,
Nevét, ha ismered, harapd meg nyelvedet,
Szád nem szól.

- Akár az őszi levél, amit ha felkap a szél,
Az élet ugyanúgy száll, eget és földet bejár,
Ez itt nem vitás, képmutatás, no meg beugratás,
Mindenütt gúnyos emberkék.
Bolond, ne hidd, hogy ez itt nem egy sorsjáték!
Annak jó, aki még nem jött rá,
hogy ez sorsjáték. - Fejezzük be együtt a dalt és nevetjük el magunkat.

- Maga a bábos? - Kérdezi végül Luigi meglepetten, én meg csak vigyorgom és meghajolok.

- Az egyetlen és utánozhatatlan. - Helyeselek.

- De hát ő az anarchisták példaképe. - Hápog, én meg elnevetem magam.

- Valamivel ki kell kapcsolnom az agyam, mikor megőrjítenek az állami gondok. - Vonom meg a vállam. - Mellesleg, hívj nyugodtan Franznak. - Mosolygom rá.

- Nem udvariatlan ez? - Billenti oldalra a fejét.

- Minden más esetben az lenne, de jövök neked eggyel a feleségem miatt, úgyhogy megérdemled, hogy a kereszt nevemen hívj. Különben is szeretnék a barátod lenni. - Vigyorodom el.

- Maga nem komplett! - Rázza meg a fejét.

- Mindig ezt mondod.  - Motyogom az orrom alatt.

- Micsoda? - Húzza össze a szemöldökét.

- Majd, ha jobban megismerjük egymást elmagyarázom. Addig is, nincs kedved egyet járni? - Biccentek az ajtó felé.

- Lehet? - Kérdezi hatalmasra nyílt szemekkel.

- Amíg velem vagy és figyelünk, hogy elkerüljük az őröket simán. - Kuncogom. - Szedjük a lábunkat! - Kacsintok rá és elindulok az udvar felé.

- Luigi vagyok! - Szólal meg mellettem a férfi, én meg csak mosolygom rá.

- Köszönöm a lehetőséget. - Mondom, mielőtt kiérnénk a levegőre.

Ezek után a barátságom Luigival a nappali való világban lassan egyre szorosabbra fonódott, sokat beszélgetünk és alig pár év múlva már úgy tudok vele beszélgetni, mint a túlvilágon létező énjével. Persze kicsit furcsa, hogy egyszerre két verziójával barátkozom, amiből az egyik sokkal többet tud rólam, mint a másik, de ezt is megszoktam, mint minden mást, ami elém került.

- Jó reggelt Lui... - Nyitok be a börtön szobába, de a férfi ahelyett, hogy állna és vigyorogna rám, mint szokott, mozdulatlanul fekszik az ágyában. Először nem is tudom mi történhetett, csak percek múlva esik le, hogy miért nem mozdul és miért olyan fehér, mint a fal. - Oh, Luigi. - Nyelek egy nagyot és lépek oda az ágy mellé. A férfi lehunyt szemekkel fekszik az ágyon, én fejére teszem a kezem, hideg mint az ablaküveg télen.

- Nyugodj békében barátom, hamarosan találkozunk. - Mosolyodom el, majd felhúzom a fejére a takarót és kimegyek a szobából. - Olivier! - Kiáltom el magam, mire szinte rohanva jelenik meg a férfi a lépcsőfordulóban.

- Igen? - Kérdezi lihegve.

- Készíts elő egy temetést kérlek. - Mondom nyugodtan, ahogy elmegyek mellette.

- Sajnálom Franz. - Szólít meg, én pedig visszanézek rá a vállam felett.

- Neki még csak most kezdődik minden. Ami nekem a múltam, neki a jövője. Tudom, hogy rendben van, de azért szeretném, ha rendes temetést kapna. Csak az egyik legjobb barátom és Hanrynek akkor se tudnám ezt megadni, ha akarnám. - Mosolygom szomorúan.

- Most hova mész? - Kérdezi barátom, én meg sóhajtom.

- A városba kiénekelni a gondjaimat. - Fordulok el végleg és igyekszem nem belegondolni, hogy már csak Olivier van, akit igazi barátomnak mondhatok. Egyedül vagyok, egyedül a világban egy ország súlyával a vállamon és borzalmas előérzettel a csontjaimban.