Miért mindig Elisabeth?

11. Giccs

- Sziasztok, jó estét. - Szólalok meg mosolyogva, mikor megjelenek a túlvilágon és kinyitom a szemem. Viszont legnagyobb meglepetésemre egy fintorgó Hanryvel találom magam szemben.

- Mi a fene az ott a nyakadon? - Mutat a mellkasomra az orrát húzva. Én meg lepillantok, hogy meglássam azt a borzalmas nyakkendőt, amit rám erőltettek.

- Csak bedőltem az ágyba. - Motyogom, mintha ez válasz lenne, igazából csak annyira ki voltam merülve, hogy levenni se volt időm.

- Az drága Hanrym bizony nem más, mint giccs! - Kuncog Luigi a fiú vállát megfogva, én meg elmosolyodok egészen addig, amíg meg nem jelenik egy emlékkép a füstön. Ahol egy fiatal férfi és a bécsi bábos látható, nyakukban két szíjra akasztott ládával, amikben mindenféle bóvli van.

- Ez nem azén emlékem, pedig itt ez is a tárgyalásomon volt. - Húzza a szemöldökét Luigi.

- Jó, hogy nem a tiéd, amikor az é... - Itt észhez térek és megköszörülöm a torkom. - Az enyém sem. - Viszont úgy tűnik nem győzöm meg a férfiakat. Akik kérdőn néznek rám.

- Franz, te titkolsz valamit! - Teszi csípőre a kezeit Hanry és példáját Luigi is követi. Én elkezdem a nyakamat vakarni, majd felfelé nézek és sóhajtok egyet.

- Végül is tőletek már úgyse tudja meg senki. - Motyogom.

- Hé, én még élek! - Dobbant Hanry.

- Azt senki se mondta, hogy emlékszel is arra, ami itt történt. - A szőke morcosan emeli fel a mutató ujját és szóra nyitja a száját, de azonnal abba is hagyja és leengedi a kezét.

- Jogos. - Motyogja.

- Szóval, ki vele! Mit titkolsz Franz? - Kérdezi Luigi már egy kicsit kedvesebb arccal.

- Én vagyok a bábos. - Fordítom el a tekintetem róluk és fonom össze magam előtt a karjaim.

- Hogy mi? - Pislognak rám nagy szemekkel.

- Élvezzék e fergeteges kedvezményt! - Énekli hangosan az emlékemben a Luigi által megszállt ember.

- Most vegyenek, ez gyönyörű, örökös érték! - Éneklem egyszerre az alteregómmal és húzom fel a fél szemöldököm, mire a két férfi tátott szájjal néz hol rám, hol az emlékemben magamra.

- Majd 'hogy nem ingyen minden! - Kiált az emlék Luigi.

- Erre csak, erre! - Tárom ki a karjaim az emlékben, még rá pillantok a két férfira, de most már ők is csak a képeket nézik.

- Ez ritka drága kép:
Elisabeth a trónon, és véle kisfia. - Emel fel egy kis festményt barátom.

- Ez még oly megnyerő, lám
e képen együtt szépen a nagy família! - Emelek egyet fel én az emlékben.

- Itt összebújnak ők, -
e tálka dísze lám királyi pár! - Forgat meg egy tányért a barátom.

- Itt a szép Elisabeth,
térdre hullva látni hagyja őt e csillogó pohár! - Dobom kicsit meg a poharat és kapom is el, hogy visszahelyezzem a ládába, ami a nyakamból lóg.

- Bőven ömlik itt a téma, ez a ritka nagy varázs. - Indul el felém a képen Luigi.

- Hű, de hercig!
Ugye tetszik? - Kacsintok rá.

- E holmi mégse más: csak giccs! - Kiált fel.

- Giccs! - Ismétlem meg.

- Giccs! - Ordítjuk egyszerre.

- De mégse higgyed úgy:
a földi lét valódi íze fontosabb netán! - Néz végig a tömegen Luigi.

- A tény nem érdekel,
mert a tény ha ingyen árad,
úgyis lehangol csupán! - Legyintek egyet.

- Elisabeth a sztár,
csak ő a téma jó sok éve már! - Vigyorog Luigi, én meg a szemem forgatom a képen, majd kinyújtom felé a karom és rá mutatok.

- De azt, hogy ő ki volt,
nem árulhatja el se könyv, se film, se jó tanár. - Mosolyodom el én.

- Mily tiszteletreméltó, mi fényes itt e kép. - Indul el a tömegben Luigi.

- Mi más maradt e múltból, csak ósdi hulladék:
csak giccs! - Állok fel egy alacsonyabb kőpárkányra a park szélénél.

- Giccs! - Kiáltja Luigi.

- Giccs! - Mondjuk egyszerre, ahogy körbevesz minket a tömeg.

- Csak annyi még a lényeg,
drága Sissy-kétek ócska érdek ember, volt szegény! - Rázza a fejét Luigi.

- Mi népszerű e nő,
bár az ő bankja hízott a bécsi nép tején! - Fintorgok és biccentem oldalra a fejem a palota felé.

- Bár önmagának élt,
gyermekéért Sophie-val harcban állt. - Folytatja Luigi.

- És visszakapta csak azért,
hogy pár év múlva eltaszítsa drága kisfiát! - Rántom el oldalra a ládát és köpöm a szavakat barátom felé.

- Mily tiszteletreméltó, mi fényes itt a kép? - Vonja meg a vállát Luigi és néz rám.

- A szavak és a tények, a szar, na és a kincs csak giccs! - Vigyorodok el, ahogy a férfi mellé állok.

- Giccs! - Kiáltja ő is.

- Giccs! - Fejezzük be együtt és a kép az emlékemmel együtt elhalványul.

- Ha már ez így feljött. - Gondolkodom el, majd Luigira nézek mellettem. - Ha megszálltad a fiút az azt jelenti, hogy az egész bevétel az enyém. - Vigyorodok el.

- Mégis mi a fenének az neked? Te vagy a császár. - Tárja ki a karjait.

- Nekem nem is kell, de Pfeiffernek igen is kell. Látod, hogy öltözök? - Billentem oldalra a fejem mosolyogva, mire barátom elneveti magát és vállba vereget.

- Ideje korán megcsináltad a musicalt. Gratulálok Franz. - Mosolyog rám Hanry is.

- Neked köszönhetem. Ha nem láttam volna az emléked nem tudtam volna mit kell csinálni. Azóta meg legalább van egy kis magán elfoglaltságom, amibe tudok menekülni Elisabeth elől. - Sóhajtok fel. - Meg így legalább a fiam is szemmel tarthatom. - Vonom meg a vállam.

- Amúgy, hogy nem ismer téged fel senki? - Vakarja meg a nyakát Hanry.

- Hát úgy hogy azt hiszik nem tartom magam ilyen jól. - Vigyorodok el. - Meg Olivier mindig átveszi a helyem, ha egyszerre két helyen kellene lennem. - Kuncogom.

- Na, várjunk! Akkor miattad robbant ki a lázadás a tejpiacon? - Tágulnak ki Luigi szemei, én meg csak megforgatom a sajátjaim.

- Kezdett elegem lenni belőle, hogy Elisabeth kiszipolyozza Bécset. Viszont lépni csak akkor lehet, ha nagy probléma van. - Fújok egyet, ahogy anyám eszembe jut. Még szerencse, hogy itt sose találkoztam vele. Elég volt kivárnom, hogy meghaljon. - Szóval tenni kellett valamit és a népfelkelés pont jó volt erre. - Mosolyodom el.

- Hát határozottan az lett a vége, amit akartál. - Biccent Hanry.

- Csak szegény Rudolfot sajnálom. - Szomorodok el.

- Nem tudom kivel járt volna jobban az anyjával, vagy a nevelőkkel. - Húzza fel az orrát Luigi.

- A nevelők legalább figyeltek volna rá és nem kellett volna hat évesen úgy találnom a szobájában Pfeiffer gönceiben, hogy a Halállal énekelget. - Morgom.

- Meg fog halni. - Mondja hidegen Hanry.

- Előbb utóbb biztos, de ha lehet inkább utóbb haljon meg. - Sóhajtok fel, mire barátom szomorúan néz rám.

- Ismeri már a magyar lányt? - Erre oldalra biccentem a fejem.

- Nem hiszem. - Motyogom.

- Akkor reméld, hogy minél később ismeri meg. - Mondja rideg tekintettel.

- Miért? Mi van a lá.... - Mély levegőt véve ülök fel az ágyamban.

- Franz! - Morog velem Olivier. - Indulunk Magyarországba. - Jelenti ki, én meg képtelen vagyok folytatni az életem, azon aggódva, hogy a fiam vajon mikor találkozik a végzetével.