Miért mindig Elisabeth?

13. Öngyilkos segítséggel

- Minden rendben van Franz? - Érzek meg egy kezet a vállamon, mire hatalmasat nyelek.

- Nem tudom. - Rázom meg a fejem.

- Mi az, hogy nem tudod? - Jön a kérdés Luigi szájából.

- Rudolf meghalt. - Sóhajtok fel és nézek el a fekete füst felé.

- Megismerte a lányt. - Néz rám szomorúan Hanry, én meg biccentek egyet.

- Ahhoz képest nem nézel ki úgy, mint akit nagyon lesújt a dolog. - Teszi csípőre a kezét olasz barátom.

- Nem öngyilkos lett? - Kérdezi nagy szemekkel Hanry.

- Mondjuk úgy, hogy muszáj volt egy kicsit rásegíteni. - Szorulnak ökölbe a kezeim.

- Franz! - Jön két oldalról, én meg összeszorítom a szemeim.

- Nem tehettem mást! - Kiáltom. - Nem tehettem mást... - Temetem fél kezembe az arcomat.

- Jaj, Franz! - Öleli át a vállam Hanry.

- Az egyetlen fiam, én meg hagytam. - Nyelek egy hatalmasat.

- Apám! Mit keres maga itt? - Hallom a semmiből Rudolf hangját és a fekete ködön meg is látom a fiú alakját, de a látványtól most csak tágabbra nyílnak a szemeim.

- Beszélnünk kell fiam! - Jön a saját hangom.

- Szerintem is. Kérem apám, ha ön ír a pápának, engedni fogják. Szeretem ezt a lányt. - Könyörög a fiam.

- Én figyelmeztettelek. - Sóhajtok.

- Mire? - Billenti oldalra a fejét.

- Hogy nem lesz jó vége! - Szorulnak ökölbe a kezeim a képen.

- Miért vagy ilyen öreg Franz? - Lép mellém a vállamra téve a kezét Luigi.

- A nép így ismer, gyanús lenne, ha látnák a fiatal arcomat. - Fintorodok el.

- Maga nem is foglalkozott velem soha! - Ordítja a ködön a fiam. - De ma végre lépek! - Kezdenek el csillogni a szemei, ahogy énekelni kezd. - Mi gátolt annyi év során
Hogy végre megtegyem
mit a sors mért rám
Vártam jön egy pillanat
S magától rám talál majd a sült galamb
De bolond ki a múltba réved el
Ez itt a perc
Most menni kell! - Mosolyog és tárja ki a karjait.

- Eljő a perc, mikor tettekben mérik az embert
Eljő a perc, mikor vállalom magam
Hisz a jó meg a rossz együtt jár
S neked vállalnod, hinni kell
Álmaid többé ne add fel!
Szavaid súlyát Te döntsd el!
csakis az érték az erény
Mert így vagyok csak én
Az kell, hogy mindenki lássa létezem
Aztán jöhet már a végzetem
Lesz új idő, mikor tettekben mérik az embert
Ez hát a perc, mikor szembe szállok én. - Még most is fáj belegondolni, szegény fiú mennyire reménykedett a jövőben, egy jobb világban.

- Győzelem, vereség
Hinni magamban kell
Ez a végső cél
Az eljövendő álmokért
Az el nem csókolt csókokért
Csakis az érték az erény
Mert így vagyok csak én
Csakis az érték az enyém
Mert így vagyok csak én... - Teszi szívére a kezét.

- Tudod, hogy nem lesz ilyen és tudod, hogy mit kell tennem. Nem engedhetem, amit kérsz. - Hallom a saját rideg hangom.

- Bárcsak ne maga lenne az apám. - Itt lehunyom a szemeim, hogy fájhat ez a mondat még mindig ugyanannyira, mint mikor kimondta.

- Pedig mindig azt mondta a nagyságos úr bárcsak én lennék az apja. - Suttogja a hangom.

- Mi? - Rudolf hangjára kinyitom a szemem és látom a fiú értetlen arcát.

- A vérem ő, a gyermekem!
Volt, ami volt, őt szeretem.
Még sincs más út, egy ország súlya nyom,
s e terhet vállalom.
Világos hát, - bármit is mond,
rossz úton jár, szegény, bolond!
Bárcsak megoldhatnám e helyzetet,
de félek: késő, elveszett,
semmi sem menti meg! - Éneklem az emlékben és látom, ahogy a fiam szemei kitágulnak.

- Lehetetlen. Én ezt nem értem. - Rázza a fejét, mire az emlékbe a hajamba túrok és egyszerűen lehúzom a fejemről a parókát.

- Mit nem ért ezen nagyságos úr? - Kérdezem rideg hangon, mire a fiú ijedt tekintettel néz rám és hatalmasakat pislog. - Komolyan azt hitted, hogy egyedül hagylak? A fiam vagy, akkor is ha anyád nem örül neki. - Mosolyodom el szomorúan.

- Miért? - Jön a gyenge kérdés. - Miért most? - Gyűlnek könnyek a szemébe.

- Hatalmas ostobaságot akarsz elkövetni Rudolf, mint az apád és mint Ausztria császára nem hagyhatom. - Sóhajtok.

- És mint a bábos? - Jön a kérdés egy nagy nyelés után.

- Tudom, hogy hiába próbálkozom meg fogod tenni. Elvesztelek egy nő miatt. - Morgom, de csak azt érem el, hogy ő is felkapja a vizet.

- Maga nem tudja milyen az a szerelem! - Kiált rám és fordul el tőlem. - Nem akarom látni magát! Azt fogom csinálni, ami a legjobb nekem.

- Dehogy nem tudom. - Motyogom. - Hiszen egyenesen a szerelmem karjaiba sétálsz. - Sóhajtom, de a fiú már nem hall belőle semmit.

- Franz. - Lép mellém Olivier.

- Igen? - Kérdezem halkan.

- Elintézték, már késő. - Teszi vállamra a kezét.

- Tudom. - Hunyom le a szemem és elindulok a szobámba.

- Hová mész? - Jön a kérdés, én pedig szomorúan elmosolyodok.

- Írnom kell egy levelet a pápának. - Mondom.

- Miért? - Hallom a hangjában az értetlenséget és most látom is az arcát, ellenben a múlttal, ahol háttal álltam neki.

- Szeretném békében eltemetni. - Hunyom le a szemem és kicsordulnak a könnyeim, nem csak akkor, hanem most is.

- Engedni fogja. - Hallom meg magam mellett Hanry hangját.

- Tényleg? - Nyelek egy nagyot.

- Igen. Ezért gyanították, hogy nem öngyilkosság volt. - Mondja megveregetve a vállam.

- Hála az égnek. Nem bírtam volna elviselni, ha nem temethetem el, úgy ahogy megérdemli. - Mosolyodok el szomorúan. - Szegény gyereknek annyi gondja volt. Bár tehetnék valamit az emlékére. De hát császár vagyok, nem tehetek semmit. - Rázom meg a fejem, mire Hanry csettint egyet.

- Taaffee! - Vigyorog rám.

- Mi van vele? - Kérdezem, ő pedig gonoszul elmosolyodik.

- Ő volt, aki Rudolf ellen fordította a népet... - Kezd bele, de a ködön egy újabb alak jelenik meg.

- Táncolj még, tombolj még,
éld a grófok életét,
És ha bárhogy fáj is, nevess -
ez a bécsi öröklét!
Együtt lép itt a nép,
ilyen boldog sosem volt!
Mit tesz egy Mester s némi drót?! - Énekli a férfi.

- Na, ő a Taaffee! - Biccent Hanry.

- Hmm... Talán majd meglátogatom. - Fogom meg az államat és biccentek egyet magamnak. - Ha véletlen találkoztok Rudolffal, ugye elmondjátok? - Kérdezem tőlük ők meg bólogatni kezdenek. - Adjátok át neki, hogy szeretem és hogy sajnálom, de most mennem kell, kezdek ébredezni. - Sóhajtok. - Sziasztok! - Intek nekik.

- Szia, Franz! - Intenek vissza egyszerre mind a ketten, mielőtt én felkelnék újra Bécsben az ágyamban.