Miért mindig Elisabeth?

3. Lucheni

Nagyot ásítva fekszem végre le este az ágyamba. Az elmúlt hetek nagyon hosszúak voltak, de egyben izgalmasak is, rengeteget beszélgettem az öcsémmel és hallgathattam anyámat, ami már annyira nem volt izgalmas. Végül lehunyom a szemeim és hagyom az álomnak, hogy magába nyeljen.

- Helló Franz, te már megint halálodon vagy? - Hallom meg Hanry hangját, mire azonnal felpattannak a szemeim. Megint itt vagyok? A túlvilágon, de hogy kerültem ide.

- Tudtommal nem. Csak lefeküdtem aludni. - Vakarom meg a fejem. - Amúgy mi újság veletek? - Nézek körbe, de minden pont olyan, mint mikor elmentem legutóbb.

- Semmi. - Vonja meg a vállát vigyorogva Hanry. - Te vagy a legnagyobb újság.

- Franz! Mondhattad volna ám hamarabb is, hogy az a Franz vagy! - Jön felém döngő léptekkel Luigi.

- Miért is? - Emelem fel a kezeim jelezve, hogy akármit is gondol, én bizony ártatlan vagyok.

- Akkor kicsit másként viselkedtem volna veled. - Vakarja meg a nyakát, én meg kérdőn nézek a másik férfira, de az csak a vállát vonva rázza meg a fejét. - Életemben barátok voltunk... - Itt elgondolkodik. - Vagy valami olyasmik. - Vonja meg a vállát.

- Ezt jó tudni! - Mosolyodok el. Nem tudom, de valamiért ez a két férfi máris kedves lett nekem pedig még csak ez a második alkalom, hogy látom őket.

- Na és veled mi újság? - Vigyorodik el Luigi is.

- Nem sok. Beszélgetni kezdtem az öcsémmel, meg ahogy mindig anyám az idegeimre megy. - Forgatom meg a fejem.

- Miért? - Pislog rám Luigi, én meg elfintorodok.

- Mániája lett mostanában, hogy meg kell házasodnom. - Hunyom le a szemem, mire Hanry elneveti magát. - Most mi ütött belé? - Nézek kérdőn Luigira.

- Nem tudom. - Bámulja barátunk ő is értetlen arccal.

- Nem táncolt úgy a Halállal... - Kezd el nevetve énekelni a fiú, mi meg a szemöldökünk ráncoljuk, mikor is mellettem a ködön furcsa fények jelennek meg, mint egy mozgó festmény.

- Ez mi? - Bukik ki belőlem.

- Ez drága Franz a mi Hanrynk egyik emléke. - Ahogy Luigi ezt kimondja hangokat kezdünk hallani.

- De miért, Lucheni?
Miért ölte meg Elisabeth császárnét? - Erre felhúzom az egyik szemöldököm.

- Én nem ismerek egy Elisabethet se! - Pislogok, mire azok ketten rám se nézve válaszolnak.

- Még! - Majd a füstre figyelünk újra, ahol egy nyakában kötéllel díszelgő alak megszólal.

- Alla malora! (Pokolba!) - Szóval káromkodni szeret.

- Válaszoljon, Luigi Lucheni! - Erre meglepetten barátom felé nézek.

- Az te vagy? - Kérdezem.

- Határozottan olyan, mint az utolsó tárgyalásom volt. - Bólogat a férfi.

- Miért, miért?
Éjszakáról éjszakára ugyanaz a kérdés száz év óta.
Mire való ez a faggatás?
Merda! (Fos!)
Én halott vagyok! - A képen morgó Lucheni szavaira a mellettem álló igazi Luigi elneveti magát.

- Kedvelem magam! Kár, hogy ilyet nem mondtam. - Neveti a hasát fogva.

- Va a farti fottere! (Menj baszd meg magad!) - Káromkodik megint a képen a férfi, mire Luigi biccent egyet.

- Ilyet viszont igen! - Kuncogja.

- Te nagyon szereted azt a káromkodást! - Rázom meg a fejem.