Miért mindig Elisabeth?

10. Rudolf

Rudolf POV

Akkor láttam őt először, mikor még kisfiú voltam. Úgy emlékszem arra a napra, mintha tegnap lett volna. Én sose furcsállottam, hogy olyan alakokat látok, amiket mások nem. Azon az estén is találkoztam egy ilyen alakkal. Egyedül voltam és magányos, szomorú, anyám sose foglalkozott velem, apám meg úgy tett, mintha nem is léteznék. Akkor jelent meg ő, egy bábbal a kezében, arcán széles mosollyal, fején paraszt kalappal. Énekelt, mindig énekelt mikor kicsi voltam, és mindig ott volt mellettem, ha szükségem volt rá. Pfeiffer, Bécs bábosa, az én pótapám, aki mindig igyekezett mindenben a segítségemre lenni.

Nem egyszer mondtam neki mikor kisebb voltam, hogy mennyire örülnék neki, ha ő lenne az apám, ő pedig olyankor csak a fejemre tette a kezét és összeborzolta a hajamat, majd megtanított egy új dalt. Mégis mostanában kezd minden sok lenni, egyre idősebb vagyok, elvárnak tőlem dolgokat, amiket én nem akarok megtenni, dolgokat, amiket legszívesebben elkerülnék. És amikor a feleségem, meg kell jegyeznem a semmire, megvádol vele, hogy megcsalom, hát elegem lesz. Ráadásul most Pfeiffer sehol, úgyhogy marad az egyetlen lehetőség, amit ismerek. Énekelek.

- Bár lenne egy esély más korban, más helyen
Én újra kezdhetném az életem.
Egy kis város terén ha volna egy kis ház,
Hol nincs se udvarnép, se Bécs, se rács.
Hol végre béke vár és a csend égig ér.
Szabadon szól a dal és álmot rejt az éj. - Hunyom le a szemeim, ahogy az ablakpárkánynak támaszkodom. - Úgy szállnék bárhová, itt kő és jég ül szívemen,
Itt nincs barátság, nincs jövő, nincs társ, nincs szerelem.
De hol van hát a föld, hol nem köt gúsba száz szabály,
Hol nem csak fáradt rabmadár,
Ki gyöngeként erős.
Csak hétköznapi hős.

- Itt minden nap csak gyötrelem, nincs cél sem érték.
Írhatok terveket, száz cikket, de semmit sem ér.
Bohóc vagyok csupán, a császárváros díszeként.
Szívem lelkem nem enyém, csak bábú vagyok én. - Hallom meg azt az ismerős hangot, ami a báboshoz tartozik és kinyitom a szemem, hogy meglássam őt az ablak alatt kitárt karokkal és lehunyt szemmel. - Bár újra kezdhetném egy más időben, más helyen.
Bár élhetném az életem,
Mint hétköznapi hős. - Itt felnéz rám és elmosolyodik.

- Ki sírós, nevetős.
Csak hétköznapi hős. - Fejezzük be együtt a dalt.

- Hát te meg hogy kerülsz ide? - Kérdezem meglepetten, ő meg kuncog.

- Hát a nagyságos úr, miért lógatja az orrát? - Erre nem válaszolok, csak elfordítom a fejem. - Na, látja. Egálban vagyunk! Most pedig szárítsa fel a könnyeket mert híreket hoztam! - Vigyorog rám, amivel eléri, hogy én is elmosolyodjak.

- Milyen híreket? - Tudakolom, ő pedig meghajol előttem.

- Az a pletyka járja, hogy a nagyságos úr, engedélyt kapott beszédet mondani az expón. - Csillognak a szemei, én meg eltátom a szám.

- Megkaptam az engedélyt? - Csodálkozom, nem hittem, hogy apám engedni fogja.

- De meg ám! Úgyhogy tessék összeszedni magát nagyságos úr és megírni azt a beszédet! - Kacsint rám.

- Úgy lesz, Pfeiffer, úgy lesz. - Kuncogom és elfordulok a szobába, hogy tényleg megírjam a szövegemet. Másnap pedig a bábossal az oldalamon megyek az expóra, a szívem a torkomban dobog. Ez lesz az én nagy napom. Egy bátorító mosolyt kapok a férfitől, aki apám helyett apám és fellépek az emelvényre. Beszélni akarok, de a szavak nem jönnek a számra, amíg lágy dallam nem szólal meg a levegőben.

- Nézd a fényt, ami csillan a jövő kapuján
Mennyi terv, mennyi ötlet, mennyi új tudomány
S ez a holnap már minden egyes emberé, nincs lánc, nincs éhhalál
Itt a hídon a holnap s kitárul a láthatár. - Nézek fel az égre boldogan.
- Új világ, ami épül, új idők új csodák
Gépmadár száll az égen, nincs több fal, barikád
Tudjuk majd mikor fenyeget a földrengés, hol támad szökőár
Mikor eljön a holnap, majd széles lesz a láthatár. - Tárom ki a karjaim, ahogy végignézek a népen.