Az a 24-e

Ben

December 23

Mióta egyedül élek, nem szoktam készülni az ünnepekre. Egyszerűen nem voltam kíváncsi a szerelmesekre, akik már karácsony előtt posztolják a közös képeiket. Fa előtt pózolnak vagy épp eljegyzést ünnepelnek. Ilyenkor inkább fel se megyek a közösségi felületekre. A boltba is csak az alapvető termékekért rohanok, de általában nincs időm főzni. Mióta dolgozok szinte csak a gyors kajákon élek. Plusz nincs senki, aki meg enné a főztöm, na nem azért, mert szarul főzők, de egyedül nem érdemes bekoszolni egy lábast se. Reggel szokásosan az ébresztőmre keltem, dolgoznom kellett, amit nem igazán bántam. A protézist magamra csatolva elkezdem a reggeli teendőmet. Elkészítettem a szokásos müzlimet, illetve lefőztem a kávét. A reggeli mellé bevettem a gyógyszereim, majd összekészülődve elindultam. Az autóm a lakásom előtt parkolt. A forgalmas utcán szinte lehetetlen volt parkolni kivéve nekem, a kocsi szélvédőjén hatalmas matrica jelezte, hogy mozgássérült vagyok, de azért az azt igazoló kártyám is látható helyen volt. Az utcában egyébként ez volt az egyetlen mozgássérült parkoló. Még szerencse, hogy csak nekem van jogosultságom használni a tömbből. Beültem a chevybe és rögtön elindítottam a gépjárművet, a korai reggelen a szélvédő alaposan le volt fagyva, így még a fűtés olvasztotta jeget én belemélyedtem a mai teendőimbe. Ma később kezdtem a munkahelyemen, reggel muszáj volt elmennem az orvoshoz. Csak a szokásos kontroll, illetve a vényköteles gyógyszereimet kellett ki íratnom. Az orvosom nem dolgozik két ünnep között így, ha elfogy a gyógyszerem akkor a Sürgősségi osztályt kellene felkeresnem, ami mind nekem, mind pedig az ellátó osztálynak teher lett volna. Miután sikerült kilátnom a szélvédőn elindulhattam a kórházba. A szolgálati kocsim át lett alakítva, hogy én is megfelelően tudjam használni, így most mindent a kezemmel irányítok. Nem volt könnyű megtanulni így vezetni, de az autós üldözés sokkal könnyebb.  A kórházhoz érve megkerestem a mozgássérült parkolót és beálltam a helyre. A motort leállítva kiszálltam a járműből, az ajtót bezárva pedig elindultam a liftek felé. A negyedikre kellett mennem. A kezelő orvosom rendelője ugyanis ott található. Az ajtaja előtt ültek páran. Leültem az egyik szabad székre és várakoztam. Néhány perccel később a helyiségből kilépett az asszisztens, egy pillanatra körül nézett, majd megszólalt.

- Benjamin Withaker a következő - mondta és rám nézett. Lassan felálltam és a helyiségbe siettem. A szobában ott volt az orvosom. Intettem a dokinak és becsuktam az ajtót.

- Jó reggelt dr. Davidson - üdvözöltem.

- Jó reggelt Benjamin. Foglaljon helyet, hogy van? - pillantott fel a számitógép mögül.

- Köszönöm szépen jól vagyok - ültem le a vizsgáló asztalra.

- Kérem vegye le a protézisét, megvizsgálom a csonkot - utasított.

- Rendben - bólogattam.

A nadrágomat felhúztam és levettem a lábat, majd a kompressziós zoknit is eltávolítottam. A doktor alaposan megvizsgálta a lábam végét, óvatosan körbe tapintotta a bőrt, ügyelt arra hogy a csonkom minden centijét átnézze. Miután végzett, vissza vettem a protézisem és a doktorra pillantottam aki az asszisztensének diktált.

- Benjamin az előző labor eredményei tökéletesek, nincs jele nekrózisnak, ami jó jel. A fertőzés teljes mértékben eltűnt, remélem nem fog vissza térni, ha mégis megtörténne akkor szükséges a műtét amiről a múltkor már beszéltünk. A csonk tökéletes viszont ez a láb már nem alkalmas arra hogy használja. Felírom magának a szokásos gyógyszereit, ha bármi panasza van forduljon az ügyelethez, de szerintem ilyen problémája nem lesz.  A következő időpont pedig február huszonhat, délután tizennégy óra, addigra hozok egy prospektust amiből kiválaszthatja az új protézisét. Az időpont előtt újból menjen el a laborba, ha a gyulladásos markerek még mindig jók, akkor egyelőre nem lesz problémája a csonkkal - mondta.