Az a 24-e

Sonja

Február 14

Valentin nap van ma, ami nekem egyet jelent a munkával. Azt gondoltam, hogy Ben nem akar velem lenni, hisz kicsit összekaptunk a múltkor, ezért meglepődtem, mikor elhívott estére egy randira. Elragadtatta magát és ezért nem hibáztatom, de túl gyorsan akar haladni és tudja én még nem állok készen ilyes fajta változásokra. Lehet, hogy ő igen, de én még mindig félek attól, hogy elhagy mint anno Philip. A gondolataimból kizökkenve elkezdtem a reggeli rutinom. A hajamat szorosan összefogtam és extra erős kávét készítettem magamnak. Az összeveszésünk óta nem nagyon tudok aludni. Hiányzik a közelsége és a reggeli sétáink is elmaradtak. Persze nem miatta, én voltam az, aki nem akart vele beszélni, hisz félek hogy felhozza a lakás témát. Tény és való, hogy az a ház mindkettőnk számára jó, de ha belementem volna az egészbe még talán rosszul is kijöhettem volna a jövőben, ezért inkább elutasítottam az ajánlatát. Miután sikerült mindent elpakolnom a kezembe kaptam a mankókat és elindultam a buszmegállóba. Február lévén eléggé jó idő volt, már most tavaszias időjárás uralkodott, pedig még javában a télben voltunk, majd márciusba szívjuk meg a levét, mikor leesik vagy tíz centi hó. Pár éve is ez volt. A lakásomat bezárva tehát gyalog elindultam a buszhoz. A korai idő ellénre már hárman is várták a járművet. Ritkán szokott ez előfordulni, de nem csodálkozom semmin. Volt már aki ilyenkor indult el a piacra, pedig még jóval később nyitnak a standok. A jármű beérkezett az öbölbe és nyílt is az első ajtaja. A bérletemet felmutatva szálltam fel, majd helyet foglaltam a hátsó ajtóval szembeni ülésekre. Hétköznap lévén sokan ezt a járatot választották a munkába járáshoz, így pár megállóval arrébb már mellettem is ültek. Egy idősebb hölgy foglalt mellettem helyet, aki kedvesen beszélgetni szeretett volna velem. Lelkesen magyarázott a kórházzal kapcsolatban, majd terelődött a téma és az egészségügyi személyzetet kezdte el ócsárolni, mintha mindenről mi tehetnénk. Én csendben maradtam, nem szóltam semmit. Nem volt kedvem leállni vitázni. Szerencsémre a következő megálló már a munkahelyem volt, így a cuccaim felkapva megnyomtam a jelző gombot és az ajtó elé álltam. A busz lefékezett végül megállt, majd leszálltam. A hölgy közvetlen mögöttem hagyta el a buszt, egy pillanatra megálltam és át néztem a parkra, de aztán megráztam a fejem és inkább az épület felé vettem az irányt. Ismételten korai voltam, de nem zavart, dolgozni akartam. Már majdnem elértem a főbejáratot, mikor a hátam mögül kiabálást halottam. Az idős hölgy elesett, azonnal vissza siettem hozzá.

- Mi történt? - kérdeztem kedvesen.

-Jaj, elestem, nagyon fáj a lábam - kiabálta.

- Egy pillanat és megnézem. Nem lesz semmi baj, csak maradjon nyugodtan - próbáltam nyugtatni.

- Nyugodt egy ilyen helyen? Olyan ez a kórház, mint egy halálosztó. Minden barátom itt hallt meg. Utálom az egész kócerájt és akkor még a személyzetet nem is említettem - kezdett el panaszkodni.

Leguggoltam mellé és megnéztem az adott végtagot. A bal lába rendellenesen állt, lehet combnyaktörést szenvedett. Megérintettem a végtagot, amire rögtön felszisszent. Tehát a láb kiugrott a helyéről, ezt mielőbb helyre kellett rakni. Közben mellénk ért a biztonsági őr, így tudtam jelezni neki, hogy kell egy hordágy. Miután visszaért két beteghordóval, óvatosan feltették a nőt az ágyra.

- Vigyék egy üres vizsgálóba, öt perc és én is ott vagyok - mondtam a két srácnak, akik bólintottak és elgurították a beteget.

A biztonsági őrrel együtt a beteg után siettünk. Ő vissza ült a helyére, én pedig sietősen az öltözőbe mentem. Gyorsan ruhát cseréltem, majd indultam a vizsgálóba. Az információs pultnál Gail közölte hova vitték a pácienst, majd az ötösbe sétáltam. A hölgy valóban ott volt ,a helységben, mellette egy ápoló tartózkodott. Látásból se ismertem biztosan nem rég kezdett.