Danger /Taekook/ ~Befejezett~

36.

Taehyung pov.

Álmosan mocorgok, de motyogás bántsa a füleimet, így hiába forgok össze vissza, mégis muszáj vagyok kinyitni szemeimet. A kis korcs ül az ágyban, Nyuszival játszva halkan, reptetve szerencsétlen plüssömet a levegőben, mintha egy repülőgép lenne. Esküszöm megölöm! 

-Miért nem alszol?! - Morgom ingerülten, miközben lassan, de biztosan felülök. 

-Már nem vagyok álmos. - Rázza meg buksiját, rám se bagózva, helyettem a nyuszimat kínozza. 

-Jó neked. - Megnézem az időt és látom, még csak reggel hat óra van. Hajnali fél kettőkor feküdtünk le aludni, hulla fáradt vagyok. Sőt még ölni is képes lennék, csak pár percet hadd aludhassak. - Mi lenne, ha kimennél a folyosóra játszani? - Pillantok rá, amire bólint egyet és kimászik az ágyból. 

Ajtóhoz sietve felpipiskedik a zárhoz, amit szépen ki is nyit, de a kilincset már nem éri el. Szenved, nyöszörög, már a nyulamat is próbálja feldobni a kilincsig, ami baromira felidegesít. Az a plüss már azóta megvan, mióta az eszemet tudom, mindig nagyon vigyáztam rá, gondosan megvarrtam, mikor elszakadt, ő pedig dobálja.  Soha nem bántottam még gyereket, de őt lehet, hogy nem sokára a falhoz csapom. 

-Bácsi!! Nem érem el!! - Hisztizve ugrándozik az ajtónál, amire mély levegőt veszek, hátha eltudom fojtani a feltörő gyilkolási vágyamat, ami szerencséjére sikerül. Odamegyek hozzá és hatalmas lendülettel vágom ki előtte az ajtót, amitől ugrik egy nagyot, ijedten szorítva magához a nyulat. 

-Takarodj! - Kitépem a kezei közül plüssömet és szó szerint kivágom az ajtón, mint macskát szarni. 

Visszazárom az ajtót és ezek után visszafekszem az ágyamba, jól magamra húzva a takarót. Nyuszit magamhoz ölelem és nem kell sok, hogy újra elkapjon az álom manó, de a gyerek az ajtót kaparássza, mint egy macska. Hiába fúrom a fejem a párnák közé, akkor is hallom sírását, halk könyörgését. 

Mivel nem szeretném, hogy a szomszéd szobában lévők kijöjjenek a zajra és ne talán lelőjét ezt a kis szerencse csomagot, így nehezen ráveszem magam és beengedem. Rögtön be is szalad és átöleli a combjaimat, bőgve kérlelve, hogy ne dobjam ki újra. Talán túlzásba estem, mikor kizártam, hisz csak egy kiskölyök. Honnan kéne tudnia, mit hogyan tegyen, mikor még talán azt se tudta egészen felfogni, hogy egy ideig nem megy haza. 

-Jól van, most már hagyd abba a sírást. - Leguggolok hozzá és ujjaimmal letörlöm könnyeit. - A nagyfiúk már nem sírnak. 

-Meg-megijedtem..! - Szipogja még mindig zokogva, megpróbálva átkarolni apró karjaival, de felegyenesedek. Nem akarom, hogy bárhogyan is kötődjön hozzám, vagy egyáltalán ölelgessen. 

-Akkor sem sírhatsz, ha megijedsz, érted? Amíg itt vagy, egyáltalán nem akarom hallani a bőgésedet. - Szekrényemhez fordulok és felveszek valami normális ruhát, majd pluszba kiveszek egy pulcsit is a kis hülyének, amit szépen rá is adok. 

-Azért mert a nagyfiúk nem sírnak? - Dörzsöli szemeit, eltakarítva onnan a könnyeket. 

-Pontosan, ők sosem sírnak. - Az ágyhoz menve elveszem onnan a plüssöt és a kezébe adom. - Nálad lehet, de még egyszer nem akarom meglátni, hogy dobálod! - Szigorúan megvillantom szemeim, de ő csak szótlanul bólint. 

-Te se sírsz soha, bácsi? 

-Soha. 

Megfogom a kezét és kimegyek vele a szobából, hogy az ebédlőbe vihessem. Biztosan éhes azért ilyen nyűgös. Jimin is sokszor hisztizett, mikor éhes volt...már biztosan akkor eszik mikor csak akar.