Golgota

11. Fejezet - Két perc

Zoe

A péntek reggel forma1-es versenypilótákat megszégyenítő sebességgel érkezett meg és úgy gázolt el, mint részeg sofőr a villanyoszlopot. Mindenem fájt, a kanapé, amin aludtam, hosszabb távon már nem volt olyan kényelmes. Az éjszaka kísértő rémálmokról már nem is beszélve.

-Ma délig leszek a suliban csak, délután végre rád is több időm lesz! - mondta Oliver, miközben bekötötte a cipőfűzőjét. Indulásra készen állt, de láttam rajta, hogy nem szívesen hagy otthon megint.

-De ugye nem miattam mondtad le a munkát? - vontam fel a szemöldököm. Töltöttem magamnak még egy kis kávét, majd a bejárathoz kísértem a bátyám.

-Őszintén? De, miattad. De nem azért, amiért gondolod. Már csak két napunk van, amit itt töltesz, és alig voltunk együtt!

-Oliver! - szóltam utána, mikor kilépett az ajtón. - Te vagy a legjobb! Köszönöm!

Rám kacsintott, aztán elindult, én pedig mosolyogva csuktam be utána az ajtót. Cassie még aludt, ezért nem akartam semmi zajos dologba belefogni, mint például a tévé nézés. Miután megittam a maradék kávém is, gyorsan belebújtam a futócipőmbe és a telefonom meg a fülesem társaságában már el is indultam futni. Előtte persze hagytam Cass-nek egy cetlit, amin leírtam, mit csinálok és hogy ha van kedve, várjon meg.

Jól esett a mozgás, futás közben kikapcsoltam az agyam, csak arra koncentráltam, hogy egyik lábam a másik után rakjam. Felszabadultnak éreztem magam, megszabadultam a káros gondolataimtól. Éreztem, ahogy a pólusaimon át távozik belőlem minden negatív gondolat.

Úgy egy órányi izzasztó futás után hazafelé, pontosabban Oliver lakása felé vettem az irányt. A ház előtt egy megmagyarázhatatlan, rossz érzés kerített a hatalmába. Idegesen néztem szét, de nem láttam semmit, ami kiválthatta volna. Már a lakás ajtajában álltam, amikor megnéztem a telefonom. A lenémított készüléken bár zenét hallgattam, futás közben nem vettem észre, hogy megjelent az új üzenet ikonja. Cassie írt, nagyjából tíz perccel azelőtt, hogy hazaértem: "H. itt van."

-Nem kíváncsi rád, Hardy, nem érted? - hallottam Cassie dühös hangját, miközben benyitottam a lakásba.

-De meg kell hallgatnia!

-Nem, nem kell semmit tennie veled! Örülj, hogy nem nyomlak fel Olinál, és most húzz el innen! - a hangok a konyhából szűrődtek ki, és bár a nappalival szinte egybe volt nyitva a helyiség, megpróbáltam hang nélkül beosonni a bátyám szobájába. Örültem, hogy Cass tényleg megvárt, és hálás voltam, hogy kiállt értem Hardy-val szemben. Én nem éreztem magamban erőt, hogy szembe szálljak ezzel a szemét alakkal. De még mielőtt beértem volna a biztonságot nyújtó hálószobába...

-Zoe! Hát itt vagy!

-Nem, nem vagyok! - csaptam be Hardy orra előtt az ajtót. Csak hogy ez nem állította meg, utánam jött oda is.

-Beszélnünk kell, hallgass meg kérlek!

-Te nem érted? Nem akar téged látni, húzz már el innen! – loholt utánunk Cassie is, de mielőtt beléphetett volna a helyiségbe, Hardy becsukta az ajtót és elfordította a kulcsot a zárban. - Hardy, nyisd ki! Esküszöm, megöllek, ha egy ujjal is hozzáérsz!

-Nyughass már, te pitbull, csak beszélni fogunk! - szólt ki, miközben idegesen rám emelte a tekintetét. - Csak hallgass meg, mást nem kérek!

Az utolsó mondatot már esdekelve mondta, én pedig nem tudtam, hogy legyek halálra rémülve, vagy hallgassam meg, mit akar mondani. Ha már Cassie előtt sem játszotta meg magát, az jelentett valamit, legalábbis szerettem volna ezt gondolni.