Golgota

17. Fejezet - Másnaposok

Zoe

Iszonyatos fejfájásra ébredtem. Nem tudtam hol vagyok, vagy hogy hogy kerültem oda, még a szemem sem voltam képes kinyitni. A gyomrom kavargott, és egyszerre vágytam a vízre és kezdtem öklendezni a gondolattól is, hogy akár egy kortyot is megigyak. Lassan résnyire nyitottam a szemem, hogy körül nézzek.

Oliver lakásában voltam, a kanapén feküdtem. Előző esti ruhám a fotelban pihent, gondosan összehajtogatva. Ahogy jobban megnéztem, kilógott alóla valami fekete, csipkés anyag... A bugyim!

Félve emeltem fel a plédet, rettegtem, hogy meztelen vagyok alatta, de aztán megnyugodtam, látva a pólót és a sortot. Valamit még is hiányoltam. Óvatosan mozdultam, kissé megemelve a csípőm helyezkedtem a kanapén és szinte azonnal rájöttem, mi hiányzik. Nincs rajtam bugyi!

A felismerésre gyomrom újabb bukfencet vetett, mire keserű lett a szám és tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. A tőlem telhető leggyorsabb tempóban, amit persze még egy csiga is lenyomott volna, rohantam a mosdóba. Botladoztam az utamba kerülő bútorokban, a saját lábamban, és imádkoztam, hogy csak a vécéig jussak el. Amikor végre odaértem, fölé hajolva, rángatózó testem kiadta magából az előző éjszaka fogyasztott végtelen mennyiségű alkoholt.

Nem tudom mennyi ideig, vagy hogy hányszor hánytam, de úgy éreztem, már semmi nem maradt bennem, mégis öklendeznem kellett. A könnyeim folytak, és az, hogy rosszul éreztem magam egyáltalán nem volt jó kifejezés.

Még mindig a vécékagyló fölé hajolva próbáltam életben maradni, amikor bevillant pár furcsa emlék az előző estéről. Hardy-val az Earthquake-ben összesimulva táncolunk, meghitten beszélgetünk, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog... Aztán erősen tartott, miközben Oliver odaadta neki a lakáskulcsát, én meg olyan részeg voltam, hogy beszélni se nagyon tudtam...

Szégyelltem magam, amiért így berúgtam. Nem tudtam, honnan ez a nagy bátorságom, hiszen ezelőtt egyszer ittam meg egy sört, egyetlen egy sört és abból is mi lett! Tizennégy évesen, összeverve, megfosztva a szüzességemtől ébredtem egy kórházi ágyon. Ott és akkor megfogadtam, hogy soha többé nem iszom alkoholt, mégis egész héten úgy ittam, mintha muszáj lett volna. Ezt is Aaron Hardy hatásának tudtam be. Ha ő nincs, nem kuszálódnak össze annyira fejemben a gondolatok, nem lettek volna olyan felemás érzéseim, és nem nyúltam volna ennyiszer az italhoz.

Aaront hibáztatni könnyebb volt, mint szembenézni a tükörképemmel. Miután már egy ideje nem hánytam, úgy döntöttem felállok, de megtántorodtam, és elestem. Fejem hangos koppanással jelezte, hogy megtaláltam a mosógépet, néhány másodperccel később pedig egy gyengéd kéz simítását éreztem a hátamon. Riadtan rezzentem össze, váratlanul ért a dolog, de amikor felnéztem, Cassie aggódó szemeivel találkoztam.

Kócos volt, a sminkje kissé elkenődött, Oliver pólója pedig úgy lógott rajta, mintha legalább négy számmal nagyobb lenne. Ő is sokat ivott előző este, de korántsem nézett ki olyan pocsékul, mint ahogy én éreztem magam.

-Minden oké? – kérdezte tétován, miközben én a fejemet fogtam. Nem is emlékeztem rá, mikor kötöttem össze a hajam. Már azelőtt is össze volt fogva, hogy hánytam?

A hajgumit kerestem a kócos fürtjeim között, és amikor megtaláltam, újabb emlékkép úszott be elém. Hardy a kanapén ült, én az ölében lovagoltam, miközben az ő hajgumijával kötöttem össze a hajam.

Az emlék hatására ismét rángatózni kezdett a gyomrom és hangosan, minden nőiesség nélkül hánytam újra a vécékagylóba. Cassie kedvesen simogatta a hátam közben és nyugtatott, hogy hamarosan jobban leszek. Nem tudhatta, hogy záporozó könnyeim nem a másnaposság miatt törtek elő belőlem, hanem mert attól rettegtem, vajon miket műveltem még Hardy-val.