Egyre magasabbra. <szünetel>

Tizenhetedik rész

Az első három ugrásnál még semmi probléma nem volt, viszont a következő egy vizes árok volt, amit még sosem ugrottam a lovammal, szóval kellően bepánikoltam, ezt pedig Hidalgo meg is érezte.

Vágtáztunk az ugrás irányába, viszont alattam a ló közvetlen előtte megállt, én pedig a hirtelen fékezéstől majdnem leestem róla. Próbáltam a hátán maradni, de  attól, hogy én egyre feszültebb vagyok, ő is az lett és bakolt alattam, összevissza futkározva.

Tudtam, hogy ezzel a mutatványommal már nagyon sok időt veszítettem és helyezett már semmi képpen nem lehetek, viszont a pályát nagyon be szerettem volna fejezni, szóval percekkel később összeszedtem először magam majd a lovam és újra elkezdtem az ugrás felé menni.

Próbáltam higgadt és határozott maradni, ami a jelek szerint most egész jól sikerült, mivel megugrottuk. Szinte már el sem tudtam hinni. Az örömködésemet az zavarta meg, hogy Szinti a pálya széléről mutagat nekem valamit. Őszintén fogalmam sem volt, hogy mit akar szóval elnéztem onnan, de ő ekkor még hevesebben kezdett el mutogatni később pedig már ugrálni is, kezében egy műanyag zacskóval.

Hidalgot én egy nagyon bátor lónak mondanám, viszont van egy dolog amitől rettentően fél.

A zacskók.

Amint megpillantottam Szinti kezében a csörömpölő tárgyat rögtön tudtam.
Ebből baj lesz.

Nem kellett sok, míg a ló is észrevette.

Rögtön egy ágaskodással kezdte, szinte már rodeóztunk. Minden erőmmel azon voltam, hogy fent tudjak maradni a hátán.

Intettem a bíróknak, hogy most ezt inkább feladnám akik ezt tudomásul is vették és miután leállították az időmet figyelmesen nézték, hogy mi lesz ennek a vége.

Szinti nem jött oda segíteni. Miért is jött volna?
Ő csak ott állt még mindig a  zacskót  lóbálva.
Nagyon jól tudta, hogy fél a lovam tőle és úgy döntött elrontja nekem ezt a napot.

Végül egy fiú futott felém segítség nyújtás képpen, viszont ettől a szürke lovam még jobban megijedt és sikeresen ledobott magáról.
Hatalmasat repültem. Neki az egyik oldalsó falnak. Csak feküdtem a földön, mindenem fájt, de nem akartam, hogy mások mondják el Vincének, hogy mi történt. Nem akartam, hogy eltiltson Hidalgotól. Ő nem egy rossz ló. Szinti volt a hibás.

Próbáltam felkelni a földről amikor valaki leguggolt mellém. Nos, hát nem Vince volt az.
Egy sötét hajú, sötét szemű fiú sietett a segítségemre.
-Nagyon fáj?-kérdezte, én pedig láttam rajta, hogy tényleg aggódik.
-Megvagyok.-füllentettem, ő pedig segített felállni a földről. Kezeit a derekamra kulcsolta, hogy megtudjak támaszkodni rajta és elindultunk a pálya kijáratához, ahol már Vince várt engem Cavallo nyergében, Hidalgo bal oldalán.
A fiúra akinek még csak a nevét sem tudtam, látszólag féltékeny volt Vince, de nem tudott mit tenni, mivel ő következett.

Végül egy ismeretlen fiú társaságában mentem a mentő irányában.

Peti volt a neve.