Hotel Daimon

8. Morningstar

A hétvégi programom után Kvasirral a barátságunk még szorosabbra fonódott, mint korábban volt, így nagyon élveztem az egész hetet, aztán eljött a péntek. Kvasirt hívták Norvégiából az építészek, úgyhogy azt mondta, majd a recepción találkozunk. Én meg fogtam magam és elmentem, hogy megnézzem minden rendben van-e a szállodában. Már éppen eldöntöttem, hogy minden tökéletes és megyek vissza a dolgomra, mikor a társalgó egyik kanapéján meglátok egy fehér hajkoronát.

- Hát ez nem igaz! - Fintorodom el és meg is indulok felé, csakhogy megjelenik az egyik norvég, a két szemszínű, akinek sikerül sietségében úgy neki mennie annak a bizonyos kanapénak, hogy a fehér hajú fiú leesik az ülőalkalmatosságról.

- Mégis mit kép... - Kezd bele a most felkelt férfi, de a másik hirtelen a homlokához nyomja az ujját.

- Nem csináltam semmit, nem is láttál! Magadtól estél le a kanapéról, álmodban legurultál. - Mondja kimért hangon, majd elengedi a férfi fejét és már el is nyeli a föld, én pedig elkuncogom magam, majd odamegyek a meglepetten pislogó férfihez.

- Sátán az istenekre! Hányszor mondjam még el, hogy azt a rendesen fizető vendégek használnák! Menj aludj a szobádban! - Mutatok a kanapéra.

- De, én is rendesen fizetek. - Emeli fel a kezét, én meg csípőre teszem a sajátom.

- Neked a főnököd fizet az ellátásért! Úgyhogy irány a szobádba, mielőtt szólok a denevérnek, hogy vigyen fel! - Mondom komolyan, amivel elérem, hogy a démon, még ha morogva is, de felmenjen a szobájába. Így én végre visszatérhetek a munkámhoz, ami az elkövetkező órákban borzalmasan unalmas és csak a Kvasirral történő beszélgetés tud kicsit feldobni, egészen addig, amíg olyan délután öt magasságában be nem lép egy ismerős alak a főajtón. Én szélesen elmosolyodok és meg se várom, hogy megszólaljon.

- 666 vagy 111? - Kérdezem, mire a férfi kuncogni kezd.

- 666. Legutóbb a 111-en volt a sor! - Mondja komolyan, én pedig a kezébe ejtem a kulcsot.

- Jut eszembe üzenem neki, hogy ha megint meglátom a társalgó kanapéján kibelezem! - Mondom csillogó szemekkel, amivel elérem, hogy a férfi felnevessen.

- Átadom! - Biccent egyet és el is indul fel a lépcsőn.

- Te... te letegezted Lucifer Morningstart, a legnevesebb mágnást a világon? - Hápog mellettem Kvasir, én pedig elnevetem magam.

- Persze! Visszajáró vendég, havonta egyszer megfordul nálunk! - Vonom meg a vállam.

- Először Valeriu, most meg Lu... Lucifer Morningstar? Nem semmi ez a szálloda! Szokott még valami híresség ide járni? Csak, hogy ne kapjak még egyszer szívrohamot! - Néz rám könyörgőn, én pedig elgondolkodom.

- Tudtommal nem. - Mondom végül. - Most viszont dologra jön egy vendég. - Fordulok az érkező nekohoz és folytatom a munkámat. A nap további része gondtalanul ment, amíg Lucifer meg nem jelent újra.

- Valami baj van? - Kérdezem kíváncsian, ő pedig megrázza a fejét.

- Úgy döntöttem maradok estére. - Mosolyodik el, én meg leakasztom az egyetlen szobaszám nélküli kulcsot a helyéről és a kezébe adom. - Jut eszembe. A 111-ben leszünk. - Mondja majd se szó, se beszéd elsiet.

- Ez furcsa volt. - Jegyzi meg Kvasir, én meg kuncogni kezdek.

- Annyira nem furcsa, ha már ismered egy kicsit. - Vonom meg a vállam, de figyelmem a témáról hamar elterelik az újonnan érkező vendégek és ezzel újra kezdődik a napi rutin.

- Szóval esti körök? - Lép mellém Kvasir mikor visszaér a vacsorájáról, én pedig nemlegesen megrázom a fejem.

- Te ma nem jössz velem. - Mondom nyugodt hangon. - Holnap reggel találkozunk. Jó éjt Kvasir! - Nézek rá egy kedves mosollyal és csak egy hajszál választ el tőle, hogy ne csináljak őrültséget. Kell már ez az este.

- De miért nem? - Kérdezi meglepetten barátom.

- Csapat találkozóm van. - Válaszolok, mire felismerően néz rám.

- Akkor hagylak is. Neked is jó éjt Sverrir. - Tekintetében furcsa fény csillog, de végül csak elfordul és magamra hagy, én pedig magamat megrázva indulok el az első emeletre és kopogok be a 111-es ajtón.

- Loki! - Jelenik meg az ajtóban Vlad, és enged be.

- A többiek? - Kérdezem.

- Itt vagyunk! - Mondja Sátán, intve nekem egyet az asztal mellől.

- Szia Loki! - Szólal meg Lucifer is.

- Na most mégis mi a baj? - Kérdezem, ahogy Vlad társaságában helyet foglalok.

- Szerintem semmi! - Vonja meg a vállát a vámpír.

- Ha semmi lenne, akkor Lucifer szárnya nem váltott volna színt! - Mondom komolyan, ahogy a démont nézem, akinek a szája a másik démon szájával egyetemben szó szerint kinyílt.

- Milyen szárny? Nincs is szárnya! - Kérdezi a vámpír és bizonyítás ként a kezével elkezd ott legyezni, ahol Lucifer szárnyának kellene lennie.

- Igen is van és Denevér ezt hagyd abba. Furcsán néz ki és biztos vagyok benne, hogy nem is kellemes. - Mondom a szemem forgatva.

- Te látod a démoni alakom? - Kérdezi végül a velem szemben ülő.

- Igen! Sátánét is. - Mondom a vállamat megvonva.

- Akkor ezért rohantál el előlem, mikor kicsiként megláttál! - Csettint egyet a démon, mikor leesik neki a tantusz.

- Minden teremtményt látok. - Rázom meg a fejem, amivel elérem, hogy mind kitágult szemekkel nézzenek rám. - Mit néztek így? Mit gondoltok honnan tudom, hogy teremtmény jön be a hotelbe? - Kérdezem.

- Jó megérzések? - Teszik fel egyszerre a bátortalan kérdést.

- Ennyire jó megérzései senkinek se lehetnek. Azért tudom, mert látom őket. Nem nehéz megmondani, hogy ki jön be az ajtón, mikor látod. Ha egy démon jön látom a jeleket, mint Lucifernél a letört szarvakat, a szárnyát, a furcsa tetoválásokat, vagy Sátánnál az arcán a tetoválást. Ha neko vagy vérfarkas jön akkor látom a fülüket, meg a farkukat. A vámpírok pedig... - Itt elfintorodok és két kézzel kör alakot mutatok Vlad felé. - Őket meg ilyen idegesítő lilás rózsaszínes aura veszi körül. - Ráz ki a hideg.

- Auránk van? - Pislog Vlad. - Ezt nem is tudtam.

- Pedig van, bár nem egyforma rózsaszín, a tiéd már inkább lilás, Valeriué a tiédnél kicsit világosabb, a norvégok meg kész színskála. - Ráz ki a hideg már csak attól is, hogy felidézem a látványt, el tudok tőle vonatkoztatni, ha nagyon akarok, de elsőre mindig sokkoló. - Apropó norvégok. - Vigyorodom el és a fehér hajú démonhoz fordulok. - Te Sátán észrevetted, hogy belepiszkáltak a fejedbe? - Kérdezem, mire kitágulnak a szemei. Tudom, hogy ez neki nagyon kellemetlen téma. Ő a legerősebb elme befolyásoló démon, akit a pokol valaha a hátán hordott, úgyhogy biztos sokk lehet neki, hogy valaki belenyúlt a fejébe.

- Ki? - Kérdezi alig hallhatóan.

- A kétszínű szemű norvég, ha jól emlékszem Brandr volt a neve? - Gondolkodom el az állam megfogva. - Áh, a fene se tudja az a négy össze van nőve. - Legyintek egyet. - Amúgy nem is tudtam, hogy a vámpíroknak is vannak képességeik, mint a démonoknak. - Mondom lelkesen.

- Csak képességük! - Javít ki Lucifer. - Nekünk több képességünk is lehet, de a vámpíroknak csak egy van. - Itt elhallgat, majd kuncogni kezd. - Mármint Denevér barátunkat leszámítva, aki még maga se tudja mennyi van neki, de minden vámpírról tudja mi a képessége.

- Ez igaz? - Pislogok a férfire, aki megforgatja a szemét, de biccent egyet. - Akkor elmondanád, hogy a többinek mi a képessége? Csak hogy tudjam mire számítsak. - Mondom komolyan.

- Az egyik duplikálni tud. Egy másiknak mindent elmondasz, ha tudni akarja. Megint másik pedig képes elrejteni magát a többi teremtmény elől. - Mondja elgondolkodva.

- Na juhé, de így legalább tudom, hogy ez a látom a teremtményeket dolog annál is egyedibb, mint hittem. - Hunyom le a szemem és vetem hátra a fejem.

- Persze, hát te vagy Loki! - Mondják egyszerre, én meg elnevetem magam.

- Ez nem magyaráz semmit! - Rázom meg a fejem. - Mindegy is kezdjünk bele a játékba, mert a végén nem lesz időnk befejezni. - Mondom, ahogy előre hajolok és felveszem az egyik dobókockát.