Hotel Daimon

10. Démon és vámpír

Brandr POV

Reggel nyugodtan végzem el a szokásos dolgokat, amiket mindig mióta ide jöttünk. A nyaralás igazából már mindannyiunknak nagyon kellett. Nem is annyira az miatt, hogy ne csináljunk semmit, inkább azért, hogy kicsit megváltozzon körülöttünk minden. Márpedig a főnök körül nagyon is megváltozott minden, a vak is látja, hogy odáig van a recepciós fiúért és ha a megérzéseim nem csalnak az érzéseit a recepciós fiú is viszonozza.

- Hé! - A hirtelen hangra sarkon fordulok, csak hogy szembe találjam magam a fehér hajú fickóval tegnapról.

- Én? - Kérdezem magamra mutatva.

- Igen te. - Hajol az arcomba. - Lehetnél óvatosabb, hogy hogyan használod a kis képességed. - A szavaira kitágulnak a szemeim, de mielőtt meg tudnék szólalni a férfi elsiet. Csak pislogok magam elé, nem is értve, hogy mégis mi történt itt. Még sose volt, hogy valaki észre vette, hogy használtam rajta a képességemet, de akkor ő hogyan volt rá képes.

- Brandr, minden rendben? - Hallom meg Áskell hangját.

- Ne... nem. - Motyogom, ahogy megrázom magam.

- Mi történt? - Pislog rám Jörvar oldalra biccentett fejjel.

- Észrevette. - Fújok egy nagyot és elmosolyodok. - Észrevette! Még sose vette észre senki! - Szinte érzem, hogy csillognak a szemeim. - Csak tudnám, hogyan csinálta. - Hunyom le a szemem.

- Ácsi Brandr, ki vett észre és mit? - Állít meg Sigurd is.

- Ő. - Mutatok a fehér hajú férfire, aki éppen most megy be a hallba. - És azt, hogy kitöröltem az emlékeit. - Mondom, mire a fiúk összenéznek és elmosolyodnak.

- Nem szeretem ezt a tekintetet. - Nézek rájuk gyanakodva, de mielőtt bármi többet mondhatnék elkapják a kezem és berángatnak a hallba.

- Uram! - Kiáltja Áskell, mire a fehér hajú férfi felénk fordul.

- Igen? - Kérdezi.

- A barátunk szeretne valamit kérdezni. - Mondja, mire a többiek előre tolnak. Hatalmasat nyelek, majd a fehér hajú szemeibe nézek és egy pillanatra elveszik a világ, ahogy azok a rózsaszín szemek engem bámulnak.

- Ha akarsz valamit kérdezd meg nem érek rá egész nap. - Forgatja meg a szemeit, én meg megint nagyot nyelek.

- Én... - Kezdek bele.

- Igen? - Kérdez vissza.

- Ha nem baj, mi magukra hagyjuk önöket. Fiúk menjünk inni. - Rángatja el a másik kettőt Sigurd. Árulók, itt hagytak egyedül.

- Mit szerettél volna? - Hallom meg az idegen hangját, ami most, hogy a többiek nincsenek itt sokkal kedvesebbnek hangzik. Félve nézek fel a szemeibe, arcán kedves mosoly ül.

- Hogyan csinálta? - Kérdezem, ő meg oldalra billenti a fejét, ezzel elérve, hogy fehér haja a szemeibe hulljon.

- Mit? - Tudakolja.

- Hogyan vette észre? Még senki se vette észre. - Erre szélesen elmosolyodik.

- Nem is csodálom, nagyon ügyesen csinálod. Ha nem a kedvenc kanapémon aludtam volna lehet nem veszem észre, de így gyanús volt, hogy fáradt vagyok. - Kuncogja, majd közelebb hajol hozzám. - Nem te vagy az egyetlen, aki képes játszani mások elméjével. - Néz mélyen a szemembe. - Ha szeretnéd megtaníthatom, hogyan irányítsd. - Mondja, én pedig izgatott leszek.

- Tényleg megtenné? - Kérdezem alig elhíve, hogy igaz, ami körülöttem van.

- Ha abbahagyod a magázást, ezer örömmel. - Neveti el magát, ahogy eltávolodik tőlem. - Mellesleg a nevem Sátán! - Nyújt nekem kezet, én pedig nagyot nyelve fogadom el.