Légy A Barátom! |ShinKami ff.| Befejezett✔

Tizenharmadik

- Ti meg mit csináltok Shinsou?- guggolt le Sero a medence pereméhez.
- Úszunk!- vigyorogtam.
- Úszni tanítod Kamit?- nézett meglepetten a lila hajú fiúra.
- Őszintén, azon csodálkozom, hogy ti eddig nem tanítottátok meg- húzta fel a szemöldökét.
- Nyaranta csak egyszer-kétszer mentünk strandra és eddig sose volt baj, mert sose mentünk olyan mély vízbe- felelte.
- A csúszdáknál nemrég mégis elmerült.
- Ha jól tudom átépítették ott a medencét, mert volt belőle tavaly baleset, hogy túl sekély volt.
- Mindegy, a lényeg, hogy jobb ha megtanul- zárta le a témát és ismét folytatta a tanításom.
Annyira nem volt nehéz, egészen gyorsan belejöttem. Habár a nap nagy része ráment, de idő közben tartottunk egy ebédszünetet is, de nem bántam, mert így egy csomó időt tölthettem Hitoshival.
Sajnos csak az alapokat tanultam meg aznap, hogy legyen idő még mást is csinálni, de Shinsou leszögezte, hogy erre még visszatérünk. Így még tudtunk a többiekkel is röplabdázni, habár Jirou és a másik lila hajú inkább az árnyékban maradt beszélgetni.
Nagyjából öt körül indultunk haza. Ezúttal busszal mentünk be majd a megállótól indultunk mindenfelé. Egy darabon még együtt mentünk Minával és Hantával, majd ők a már ismerős park felé fordultak, míg mi Hitoshival a másik irányba.
- Nos, köszönöm a mai napot- álltunk meg a lámpánál, ami éppen piros volt.
- Én köszönöm inkább a tanítást, Sensei!- hajoltam meg, mire halványan mosolyogva megrázta a fejét.
- Hülye- bökte meg a homlokom, majd elindult a zebrán.
- TE VAGY A HÜLYE HITOSHI!- kiabáltam át neki a túloldalra, mire lejebb húzta a baseball sapkájának a karimáját.- Megjöttem!- zártam be az ajtót.
- Szia fiam- jött ki apa a nappaliból.- Milyen volt?
- Király!- vigyorogtam.- Shinsou elkezdett megtanítani úszni!
- Rendes gyerek- mosolygott.
- Egyszer áthívhatnád vacsorára- szólt ki Asuka a konyhából.- Drágám, tudnál segíteni egy picit?
- Persze egy pillanat!- haladt el mellettem, miközben összekócolta a hajam.
Villám az ágyamon aludt, de nyomban felkelt, amint beléptem. A táskámat letéve előkerestem a laptopom és elindítottam rajta azt a filmet, amiről Shinsou reggeli közben mesélt, majd az éjjeli szekrényemből elővettem egy zacskó chipset és azt nassolva kezdtem neki.
Hétfőn nagy meglepetésemre Shinsout és Kyoukát a suli kapujában találtam. Valamiről nagyon elmélyülten beszélgethettek, míg hozzájuk nem értem.
- Jó reggelt!- dobtam le a táskám melléjük.
- Szia Kami- intett Jirou, de a másik lila hajú, csak meredt maga elé.
- Hitoshi?- tettem a kezem a fejére, mire felemelte a tekintetét.
- Oh. Bocs, nem vettelek észre...- motyogta és visszamerült a gondolataiba. Ezzel meg mi van.
Nem nagyon tudtam szóra bírni a srácot, így inkább Jirouval diskuráltam, amíg a többiek meg nem érkeztek. A hétvégén Shinsout is bevettük a csoportos chatünkbe és habár nem volt túl aktív, nézegette az üzeneteket.
- Mi van veled haver, nagyon elveszettnek tűnsz- karolta át a fiú nyakát Sero. A fekete hajú egy picivel még így is magasabb volt nála.
- Nincs semmi, csak gondolkodom- felelte szűkszavúan.
Olyan furcsa volt valahol, hogy a nap nagy részében Hitoshi is velünk lógott. Ugyan nem beszélt sokat, szinte mindig ott volt velünk és hallgatta az eszemecserémet Kirishimával az új kajáldáról, ahol azt a szörnyű csirke nuggetset ettem Minával pár hete. Kiri szerint – aki mint kiderült ott volt randin Katsukival – nem voltak olyan rosszak. Habár az előbbi információt csak a szöszi jelenléte nélkül árulta el, amikoris az említett épp a mellékhelységben tartózkodott. Mint megtudtuk, Kiri és Baku nincsenek valójában együtt, de nagyon alakulni látszik köztük valami és előbbi azt is elmondta, hogy ő szeretne is a párja lenni a fiúnak. Persze a szőkeség szülinapjáról most sem esett szó, és én, Shinsouval egyetemben tartottam a számat.
Lassan közelegtek a félév záró vizsgák és elkezdtem miattuk rettenetesen idegeskedni. Köztudott, hogy nem vagyok valami jó tanuló, de az utóbbi időben még kevésbé ment a legtöbb tantárgy, ami igencsak frusztrált.
- Mi van veled? Elég letörtnek tűnsz- kérdezte Hitoshi, amikor hazafelé sétáltunk.
- Csak aggódom a félévi vizsgák miatt- feleltem.
- Minek? Még egy hónap van addig- fújt buborékot a rágójából.
- De én rossz tanuló vagyok... És ha nem akarok nyári suliba járni, akkor iszonyúan meg kell szenvednem, hogy átmenjek...
A szemöldökét felhúzva nézett rám, majd végigmért.
- M-mi az?- kezdtem gyanakodni, amikor fáradtan sóhajtott egyet és a hajába túrt.
- Kétlem, hogy a diákéveid utolsó nyarát az iskolapadban akarnád tölteni.
- Ami azt illeti, ez igaz, de-...
- Segítek- fejezte be a mondatom, amin teljesen meglepődtem.
- He?
- Segítek. Korrepetállak. Nem jut eszembe több szinoníma!
- K-komolyan...?- ácsorogtam a szokásos lámpánknál megdermedve.
- Igen. Cserébe ne bukj meg semmiből! Még úszni is meg kell tanulnod- forgatta meg a szemeit, majd átsétált a zebrán.
Ezúttal nem kiabáltam utána, mint általában, csak lefagyva követtem az alakját, hogy eltűnt az egyik utca sarkánál.
Shinsou rövid időn belül, másodszorra ajánlja fel a segítségét, gyakorlatilag minden ok nélkül. Mi történt ezzel a sráccal így hirtelen?
Ezt követően minden második délután Hitoshival tanultam. Hétvégente akár egy egész napon keresztül is próbálta a fejembe verni a tantárgyakat, egyre nagyobb sikerrel. Az évek alatt hiába segítettek a többiek is sokszor tanulni, – itt elsősorban Bakugoura és Jiroura gondolok, mert ők voltak a legkevésbé hülyék közöttünk – az ő módszereik jóval kevésbé bizonyultak hatékonynak, mint Shinsoué. Ő tényleg a lehető legegyszerűbben, már-már gyerek nyelven magyarázta el nekem a dolgokat és ha valamit nem fogtam fel, azt ha kellett hatszor is újra elmondta, lásd logaritmusok. El nem hinné az ember, de az egyik feladatlapot, amit szerzett nekem gyakorlásképpen, majdnem hibátlanra oldottam meg. Persze így is voltak benne elszámolások, de azt mondta, hogy a 90%, az már nagyon jó.
Bár a régi japán nyelv nemcsak nekem, hanem neki is feladta a leckét. Aránylag értette a dolgokat, de sokszor így sem volt biztos magában.
Na igen, de a tanulás csak az egyik fele volt a dolgoknak. Ugyanis közben folyamatosan húzta az agyam, szivatott a szavaival, tetteivel, mindennel! Egy jópárszor nálunk aludt, én is náluk és szinte minden alkalommal úgy aludtunk el, hogy vagy ő ölelt át hátulról, szemből magához, vagy éppenséggel nekem háttal feküdt és a derekánál fogva bújtam hozzá, mindegy volt, csak valamilyen módon hozzám érhessen. Igen igen, az utolsóban én öleltem át őt, de kiharcolta magának! Mert... Mert... Mert ilyenkor mindig azt hittem, hogy haragszik rám és valahogy ki kellett engesztelnem! Mert fontos volt nekem, mint mondhatni a legjobb barátom! Oké... Ez túl béna kifogás arra, hogy egyszerűen csak kényszert éreztem arra, hogy hozzáérjek. És jó, bevallom, szemből se mindig ő kezdeményezte az ölelést, előfordult, hogy teljesen magamtól, szabad akaratomból bújtam hozzá. És egyszer sem lökött el, mindig szó nélkül viszonozta azt. És ez azt jelentette, hogy minden alkalommal, egy meleg, bizsergető érzés futott végig a testemen, ahogy magához szorított.
Fogalmam sem volt, hogy mi történik velem. Akárhányszor közelebb került hozzám fizikailag, mint a normális, rögtön kivert a víz és izzadni kezdtem, akármikor hozzámért, mintha egy kisebb elektromos sokk futott volna végig rajtam, amikor rámnézett óra közben, minden ok nélkül, érztem, hogy kimelegedem és a vér az arcomba szökik. A közös tanulások, a Bakusquaddal való találkozgatások, hülyülések, a filmnézések, a kávézások, minden apró pillanat, amit vele töltöttem, egyik percről a másikra különlegessé vált és alig tudtam tűrtőztetni magam a következőig. Csak azt éreztem, hogy többet, többet és még többet akarok. Amikoris hirtelen azon kaptam magam, hogy azon agyalok, milyen érzés lenne megcsókolni. Az ereimbe belefagyott a vér, amikor megfogalmazódott bennem az a felettébb riasztó feltételezés, hogy esetleg én többet érzek Hitoshi iránt, mint barátság. De... Én tudtommal nem vagyok meleg... Legalábbis... Eddig holtbiztos voltam benne...