Légy A Barátom! |ShinKami ff.| Befejezett✔

Huszonhetedik

Reggel ismét sajgó hátsóval keltem, ám ezúttal egy kicsit jobban fájt, mint múltkor. Rögtön bele is pirultam, ahogy eszembe jutottak a tegnap esti események.
- Jó reggelt- nyomott a számra egy apró csókot, majd felülve kinyújtóztatta a karjait.- Hogy vagy?
- Fáj a fenekem...- rágcsáltam a szám szélét, mire felém hajolva az arcomra nyomott egy puszit.
- Ne haragudj.
- Nem haragszom- pöcköltem meg az orrát, mire megrázta a fejét.
- Ne piszkáld az orrom.
Nevetve tovább húztam az agyát, mire elkapva kezem, lefogta a fejem felett.
- Rossz fiú- húzta egy félmosolyra az ajkait.
- Kop kop- nyitott be Mihoko minden előzetes figyelmeztetés nélkül, mire mindketten felé kaptuk a tekintetünket.- Ó, hoppá- kapta a szája elé a kezét mosolyogva.
- Anya!- ült fel Hitoshi.
- Jól van, megyek már- kuncogott, majd halálos lassúsággal becsukta az ajtót.
- Ez nem igaz- temette az arcát a tenyerébe, mire átöleltem a derekát és hozzábújtam.- Bocsánat- cirógatta meg a hajam.
- Semmi baj tudod, hogy imádom anyukádat.
Összeszedve magunkat kimentünk reggelizni, ezt követően pedig leszedtük a száraz ruháim, amiket tegnap este kiteregettünk.
Villámot alig lehetett betenni a hordozójába, mert Latte folyamatosan ment volna utána. Konkrétan felvettem a kutyát, hogy megyünk haza és a macska rögtön felugrott, majd bement a kenelbe és várta a másik jószágot. Végül Shinsou kénytelen volt megfogni a cicát, aki rúg-kapált, hogy engedjék el, míg én becsuktam a spiccet.
- Mostantól ha jövök, Villám is jön velem- ültem le a szőnyegre fáradtan, miközben Latte már a műanyag falat kaparta, hogy kiszabadítsa újdonsült barátját, aki folyamatosan nyüszített.
- Ez egy jó ötlet- sóhajtott Hitoshi, majd felsegített.- Kész vagy?
- Nem- húztam a számat.- De muszáj mennem.
- A bejáratig foglak kísérni- emelte fel egyik kezével a kutyát, míg a másikkal az enyémet fogta meg.
- Köszönöm- néztem rá hálásan.
Egész úton görcsben volt a gyomrom és folyamatosan azon pörgött az agyam, hogy mi van, ha összepakolt dobozok várnak majd és elküldenek. Igaz Shinsou felajánlotta, hogy egy ideig náluk lakhatok, de csak nem ülhetek a nyakukon évekig! Nem az ő feladatuk, hogy engem elindítsanak az életben, hanem a szüleimé. Viszont hiába szeretem anyukámékat, túl messze laktak és nem várhatom el tőlük, hogy mindent eldobva ide költözzenek, mert én nem akarok innen elmenni.
És ez az egész hihetetlenül frusztrált. Mit kéne tennem, ha nekem ma innen el kell költöznöm, mert nem hajlandóak tovább a gondomat viselni?
Ilyen gondolatokkal álltam meg a már ismerős ajtó előtt és csak úgy remegett a térdem az idegtől.
- Denki- érintette meg a vállam, mire felé kaptam a fejem.- Bármi is fog történni, mután kinyílik ez az ajtó, nem engedem, hogy tönkremenjen a kapcsolatunk mások véleménye miatt. Megígérem, hogy vigyázni fogok rád- adott egy apró puszit a számra, nekem pedig egy hatalmas könnycsepp gördült le az arcomon.
- Köszönöm- tettem a kezem a kilincsre, hogy megtegyem az első lépést egy borzalmasan nehéz időszak felé. Azonban... Nem sikerült kinyitnom. Ugyanis kinyílt magától.
Pontosabban belülről nyitotta ki valaki, mégpedig apa. Ott állt velem szemtől szembe, semleges tekintettel és egyenesen a szemembe nézett.
Életemben nem remegtem még annyira, mint akkor. Féltem, hogy most mi lesz, meglátott mindkettőnket. Ráadásul mindössze egy cetlit hagytam, hogy elmentem. Mi lesz, ha felpofoz vagy bántja Hitoshit? Ha valami baja lesz? Vagy megfenyegeti?
Nem kis meglepetés volt, amikor hirtelen, minden előzmény nélkül magához szorított. Csak álltam dermedten és azt is elfelejtettem ki vagyok.
- Ne haragudj Denki...- suttogta én meg egy pillanat alatt visszatértem a földre. Mi van?
- He?- nyögtem ki nagy nehezen, mikor elengedett és egész biztos olyan fejet vághattam, mint aki szellemet látott.
- Denki!- rohant ki Asuka, félre dobva a seprűt és szorosan átölelt.- Úgy aggódtam érted!- pityergett én pedig mostanra teljesen elveszítettem a fonalat.
- M-mi van?!- kapkodtam a fejemet értetlenül.
- Gyertek be és elmondjuk- fogta meg a kezem az alacsony nő és elkezdett befelé húzni, azonbam gyorsan elhúzódtam tőle és Hitoshihoz hátráltam.
- Na nem, nem etettek meg velem semmi hülyeséget!- húztam össze a szemeim.
- Csak hagyd, hogy elmondjuk, amit akarunk!- szólt rám apa egy árnyalatnyival idegesebben, majd összeszedve magát, ismét nyugodtabb hangnemben még hozzátette.- Kérlek.
- Denki- éreztem meg a párom kezét a vállamon, mire felé kaptam a fejem.- Hallgasd meg őket. Biztos valami fontosat akarnak mondani.
Egy pár másodpercet gondolkodva, végül bólintottam és a bőröndöm fülét megmarkolva megtettem az első lépést.
A konyhában ültünk az asztal egyik oldalán Apa és Asuka, míg a másikon Hitoshi és én.
- Figyelek- szorítottam meg egy kicsit Shinsou kezét az asztal alatt. Miután leültünk, a tenyerét óvatosan az enyémbe csúsztatta, így összefűzve az ujjainkat vártuk, hogy mi fog történni.
- Azt akartam mondani, hogy sajnálom, amiket aznap a fejedhez vágtam. Felnőtt vagy már és én ezt nem vettem figyelembe. Neked is megvan a magad véleménye a világról, nekem is. És ha ezek nem is egyeznek, el kell fogadnom, hogy mi ketten máshogy látjuk ilyen téren a dolgokat- nézett egy pillanatra a lila hajú fiúra.- Habár nem értek vele egyet, elfogadom, hogy te őt szereted és nem fogok beleszólni a kapcsolatotokba. Azonban továbbra is féltelek, hogy ez csak egy fellángolás és később megbánod...
- Úgy gondolom... Hogyha ez egy fellángolás lett volna, sokkal másképp alakultak volna a dolgok. Azonban nagyon sokáig én is azt hittem, hogy csak barátilag szeretem Hitoshit, mígnem... Tulajdonképpen rájöttem, hogy ő sokkal másabb helyet foglal el az életemben, mint Mináék. Egyszercsak megjelent, szinte a semmiből és lenyűgözött. Képes volt elfogadni és szeretni a hibáimmal együtt és esze ágában se volt, hogy bármit is megváltoztasson bennem. Hanem úgy kellettem neki, ahogy vagyok. Önmagamként.
- Ha esetleg hozzátehetek még valamit...- szólalt meg Shinsou, mire apa biccentett, hogy hallgatja.- Az, hogy megismertem a fiát, a legnagyobb csoda az életemben. Másokkal ellentétben, őt nagyon is érdekeltem, törődött velem, még akkor is, ha eleinte nem akartam nyitni felé. Én pánikbeteg vagyok. És Denki nem hagyott magamra, amikor először kaptam rohamot a közelében, hanem segített megnyugodni. Hiába bántottam meg sokszor, ő képes volt nekem mindig megbocsájtani, amiért nem lehetek neki eléggé hálás. A jelenléte mára már nélkülözhetetlen részévé vált az életemnek, el se tudnék képzelni egy olyan világot, ahol ő nincs körülöttem és nem dolgozik azon minduntalan, hogy húzza az agyam és jókedvre derítsen- fordult felém mosolyogva.- Gondolkozás nélkül tűzbe tenném érte a kezemet. Azt hiszem... Ez az a feltétlen bizalom, ami nem árt egy egészséges, jó párkapcsoltaban.
A kettőnk monológját egy hosszú csend követte. Azok, amiket Hitoshi mondott, elképesztően meghatottak, most mégsem bírtam rajtuk sírni az ideg miatt.
- Nekem... Nem tűnik olyan rossznak a fiúk kapcsolata- tette a férfi karjára a kezét Asuka.- Szerintem jó hatással vannak egymásra. És habár nekem nem lehetett kisbabám, Denki olyan, mintha a fiam lenne. És mi többet kívánhatna egy anya, mint a gyermeke boldogságát?- mosolygott ránk, mire a bennem lévő stressz lassan oldódni, és könnyek formájában távozni kezdett belőlem.
- Valószínűleg igazad van...- sóhajtott apa.- Denki ezelőtt még sosem produkált ilyen bődületesen jó eredményeket. Most pedig Shinsounak hála, lazán átment a félévi vizsgán. Köszönöm, hogy segítettél neki- biccentett felé.
Innen már nem bírtam tovább, hangosan sírni kezdtem, mire az eddig mellettem ülő fiú felállva átölelt és halkan próbált megnyugtatni, ami jelen helyzetben nem nagyon akart működni, ugyanis csak zokogtam és zokogtam, ahogy a torkomon kifért. Végre valahára minden rendbe lesz.
- Annyira örülök, hogy itt vagy...- szorítottam magamhoz, mikor a szobámban ültünk, már nagyjából fél órája, szinte full csendben, csak a szipogásom keltett némi hangot. Szemből ültem az ölében, miközben a hátamat simogatta és apró puszikat adott a homlokomra, az arcomra, hajamra, ajkaimra, mindenhova.
- Hitoshi- emeltem fel a fejem.
- Mi a baj?- simította meg az arcom.
- Folyik az orrom- szipogtam.
- Fúj- forgatta meg a szemét, majd  előszedve egy zsebkendőt, megtörölte az orrom.- Olyan vagy néha, mint egy óvodás.
- De a tiéd.
- És még egy minimum 80 évig meg terveztelek tartani- tette egyik kezét az arcomra.
- Inkább még tovább- karoltam át a nyakát és homlokomat az övének támasztottam.
- Vagy tovább- hajolt az ajkaimhoz mosolyogva.
- És még tovább.

Denki és Hitoshi törtenete folytatódik a Légy a barátom! 2-ben!