Légy A Barátom! |ShinKami ff.| Befejezett✔

Nyolcadik

Teljen leblokkolva ültem az ágy szélén és néztem a már rég csukott ajtót.
- Magácska még mit keres itt?- jött be egyszercsak a doktornő.- Már vége van az órának.
- Oh, elnézést!- ugrottam fel és mégegyszer bocsánatot kérve kisiettem.
Futólépésben indultam kifelé az épületből, még arra sem fordultam meg, amikor Bakugou ordította utánam a folyosón a nevemet, csak kapkodtam a lábaim, hogy minél gyorsabban hazaérjek.
- Megjöttem- csuktam be az ajtót, majd a cipőmet lerúgva gyorsan a szobám felé siettem. Villám a konyha felől jelent meg, majd követett. Bevágva az ajtómat, levágtam magam az ágyra és átöleltem a párnám.
Mit ronotottam el? Azt hittem jó barátként viselkedem. Próbáltam felvidítani, mikor szomorú volt, együttérző lenni, figyelni, hogy lehetőségeimhez mérten ne tapintsak nagyon fájó pontra. Azt hittem meg nekem ez a barátkozás dolog... Tévedtem volna?
Egy kövér könnycsepp gördült le az arcomon, amit gyorsan le is töröltem. A kutya felugorva mellém, odabújt és fejét lerakta a huzatra.
Olyan öt óra felé úgy döntöttem, hogy elmegyek egy kicsit sétálni Villámmal. Rárakva a hámját kiléptem a langyos májusi alkonyatba. Az emberek már hazafelé tartottak, én pedig ahhoz a parkhoz idultam, ahol megtudtam Shinsou titkát.
Az ominózus helyhez érve összefacsarodott a szívem és ismét végiggurult az arcomon egy sós csepp. Beültünk azok alá a fűzfák alá, ahol a Bakusquaddal szoktunk találkozni. Ahol azonban nem várt vendég fogadott.
- Deku? Mit csinálsz itt?- pislogtam meglepetten a zöld hajú, szeplős fiúra.
- Kaminari! Csak jegyzeteltem a füzetembe. Néha suli után itt szoktam megcsinálni a leckém. Te mi járatban vagy erre?
Egy félmosollyal Villám felé biccentettem, aki lassan elkezdte megközelíteni a srácot, majd miután egy kicsit megszimatolta, körbeugrálta.
- Mondd csak, valami baj van esetleg?- kérdezte egy kis idő elteltével. Idő közben mellé telepedtem és még ő a leckéjét írta, én néztem a spiccet, ahogy a patakban nézegeti magát.
- Mi? Nem nincs semmi!- nevetten fel kínosan.
- Biztos? Elég letörtnek tűnsz...- húzta össze a szemöldökét, mire felsóhajtottam.
- Megfogtál... Tényleg van egy kis baj...- karoltam át a térdeim.
- Megosztod velem? Hátha az segít- tette a kezét a vállamra.
- Nos... Van egy barátom, akivel csak nemrég lettem jóban... Viszont egy félreértés miatt Bakugouék haragszanak rá. És én tudom az okát, hogy mivel lehetne megmagyarázni nekik a félreértést, viszont én nem mondhatom el... És tulajdonképpen két tűz közé kerültem, mert az egyik oldalon ott van a banda, akiket imádok és tűzbe tenném értük a kezem, a másik oldalon meg ez az új barátom, aki nagyob különleges és nagyon szeretem... akarom mondani kedvelem, a szeretet talán túl nagy szó, és nem tudom mit tehetnék, hogy tisztázódjon a helyzet- hadartam el egy szuszra.
- Ez valóban nem egy egyszerű helyzet...- rágta a szája szélét Midoriya.- És a félreértést mindenképpen tisztázni kéne a barátod és Kacchanék között.
- Tudom... Csak nem tudom, hogy hogyan- szegtem le a fejem.
- Kacchan elég makacs, nem hiszem, hogy őt egyhamar meggyőznéd, hogy hallgassa meg- sóhajtott.- De talán a barátod egyszerűbb eset, őt lehet hamarabb rá tudnád venni, hogy magyarázza el nekik.
- Kétlem... Nekem se akarta elmondani, véletlen tudtam meg... De mindegy, bocsánat, hogy neked panaszkodtam!- álltam fel, amire a spicc is felfigyelt, így odajött hozzám.- Lassan indulnom kell haza.
- Néha mindenkinek ki kell adnia magából a bajait- küldött felém egy halvány mosolyt.- De remélem minden rendben jön köztetek Shinsouval.
- H-honnan tutod...?- esett le az állam, mire felnevetett.
- Láttam, hogy mellé ültél ebédnél.
- Oh... Így érthető...
Hamarosan hazaidultam. Végig azon kattogott az agyam, hogy hogyan hozhatnám rendbe a kapcsolatomat Shinsouval és az övét Bakugouékkal.

Nem. Egy hónap elteltével sem sikerült kitalálnom semmit. Már túl voltunk június derekán és továbbra se tudtam mit tehetnék. Shinsou került, a többiek továbbra is fújtak rá, én pedig ugyanott voltam, ahol egy hónapja, egy lépéssel sem előrébb. Egyre jobban féltem a közelgő nyári szünettől és attól, hogyha addig nem siker megoldanom az ügyet, akkor sose és oda lesz minden. 
Csodálatos pénteki nap volt, a Bakusquaddal a törzshelyünk felé tartottunk. A kínos csupán az volt, hogy egy peches véletlennek köszönhetően, nem sokkal lemaradva, Shinsou jött mögöttünk. Eszembe jutott Latte. Vajon hogy van? Meggyógyult már? Olyan rég láttam a kiscicát. Biztos sokat nőtt azóta.
Gombócot éreztem a torkomban a tudattól, hogy nem merek mégcsak odamenni se hozzá. Korábban olyan nagy hévvel nyaggattam, hogy mondja el, miért hagyott faképnél azon a vasárnapon, most mégsem mertem.
Bakugou elől beszélgetett valamiről Kirivel és Seroval, bár eléggé az ő stílusához híven, ugyanis ordibált, míg Minával és Jirouval mi voltunk a sereghajtók.
A két lány között baktattam én, míg ők rajtam keresztül beszélgettek. Szinte semmit nem fogtam fel a szavaikból, egyre csak a mögöttünk jövő fiún járt az eszem.
Hiányzott. Hiányzott, hogy húzhassam az agyát, hogy fáraszthassam, hogy forgassa a szemét, még az a creepy vigyora is hiányzott.
Gyorsan a két oldalamra pillantottam. A Kyoukáék nagyon bele voltak merülve a trécselésbe, így megkíséreltem a hátranézést.
Óvatosan, kissé hátra fordítottam a fejem, hogy akár csak egy pillanatra is lássam. A lila haja ugyanolyan kócos volt, szemei alatt mintha egy ideje erősebben látszódtak volna a karikák. Kissé megviseltnek és elég kimerültnek tűnt, miközben a cipője orrát nézve arrébbrúgott egy követ.
Aztán, mintha csak megérezte volna, hogy őt nézem, felemelte a tekintetét, és levendula színű szemei egyenesen az enyémeket találták meg. A szívem szinte kiszakadt a helyéről, ahogy rám nézett azokkal a bánatos íriszekkel, és éreztem, ahogy a semmiből szinte, egy könycsepp végiggurul az arcomon.
Valószínűleg ő is látta ezt, ugyanis a következő pillanatban elkapta a tekintetét és ismét a járdát részesítette előnybe helyettem.
Ismét előre fordultam. Úgy éreztem, hogy a szívem darabokra törik, pedig nem volt hosszú életű a barátságunk. Mégis fontosnak éreztem. Hogy bízott bennem. És amikor Latte rosszul lett, engem kért meg, hogy legyek ott a támaszaként. Sokat jelentett az a kevés nyitottság is, amit felém tanusított. Hiába. Többé tagadni se tudtam magamnak, hogy igen rövid idő alatt megkedveltem Hitoshit. És ettől az elveszítése csak jobban fájt.
A szememből mostmár szakadatlanul potyogtak a könnyeim és nem tudtam megállni, hogy ne nézzek megegyszer hátra.
Hátha megszán, odajön és megölel. Hogy azt mondja, hogy újra legyünk barátok. Hogy újra legyek a barátja, fárasszam, nyagassam, hogy jöjjön át játszani, süssünk megint palacsintát...
De nem így lett. Ugyanis a fiú már nem volt sehol.
Rögtön kitört rajtam a pánik, hogy hova tűnt. Rossz előérzetem volt, így megtorpanva, veszettül kezdtem őt keresni a tekintetemmel.
- Denki?- hallottam Jirou értetlen hangját.
- Eltűnt! Eltűnt! Egy fél perce meg itt volt mögöttünk és most nincs sehol!- kapkodtam a fejem jobbra-balra.
- Valószínűleg csak lefordult valamerre- tette a vállamra a kezét Mina.
- Biztos nem, mert erre lakik!- remegett a hangom az egyre csak potyogó könnyeimtől.
- Nyugi már Kami- próbált Kirishima is lenyugtatni, de kibújtam az ölelésre készülő karja alól, amikor kiszúrtam a lila tincseket, nagyjáb ötven méterre, egy fánál.
A táskámat eldobva rohantam felé, miközben hallottam a többiek kiabálását a hátam mögött. De ezúttal nem érdekelt. Mert tudtam mi történik. Pánikroham.