Valódi mosoly (Boku No Hero Academia ff)

Prológus

A UA felvételijével vitathatatlanul meggyűlt a bajom. Fogalmam sem volt, mégis mi várhat rám, csak a célom lebegett a szemem előtt, amit már olyan régen eldöntöttem. Mikor kijelentették, mit kell csinálni, egy pillanatra azt hittem, hogy elsírom magam. Ehelyett gyorsan igyekeztem működésbe hozni az agyamat, hogy hogy oldhatnám meg a helyzetet. Mert meg fogom oldani, ez nem is kérdés.

- Most megvagy - kiáltottam fel, mikor megérkeztem a hatalmas, emberek által megalkotott kolosszus vállára. - Lássuk, hol lehet a gyenge pontod - néztem körbe kisebb rések után kutatva, miközben a robot próbált lecsapni. Én ügyesen kerülgettem az ütéseit, egyszer-kétszer a képességemet is használtam a cél érdekében.

Mikor végre felfedeztem egy rést a robot nyakán, amit be tudtam rúgni, elmosolyodtam. Ez kell nekem. Lendítettem a lábam, elég erősen hozzávágtam a találkozási ponthoz, a robot pedig behorpadt. Azonnal leguggoltam, hogy megnézzem, hozzáférek-e a vezetékeihez. Mikor láttam, hogy igen, elmosolyodva benyúltam, és egy lendülettel kitéptem az összeset, amit elértem. A robot megtorpant, majd felborult. Villámgyorsan elteleportáltam, mielőtt kárt tehetett volna bennem.

- Ez egy kétpontos volt - motyogtam, miközben körbenéztem egy következő után. A legközelebbi vállára felteleportáltam, és újrakezdtem a folyamatot, bár most már nem kellett keresgélni a megfelelő helyet. Már tudtam egy gyenge pontjukat.

A felvételi vizsga után elégedetten indultam útnak. Huszonöt pontot sikerült összeszednem a robotokból. Lehetett volna több is, de egyszerűen nem tudtam elmenni amellett, ha valakinek segíteni kellett. Igyekeztem figyelni arra is, hogy az épületekben ne tegyek kárt. Alapvetően eléggé kiábrándítónak tartom, hogy ennyire nem fektetnek hangsúlyt arra, ami tényleg fontos. Elvégre hősnek készülünk, a hős pedig nem azért van, hogy mindenkit legyőzzön, hanem azért, hogy másokat megmentsen. 

Elmentem egy közeli kisboltba, vettem magamnak inni és enni, mivel a mai vacsora borzasztónak ígérkezett. Nem mintha nem szoktam volna még hozzá, de sokkal jobb volt valami olyat enni, ami után nem volt rossz a szájízem. Meg nem kavarodott fel a gyomrom. Komolyan mondom, hogy nagyon közel állok ahhoz, hogy megkérjem a nevelőket, hogy hadd főzzek inkább én. Persze, az nagyon pofátlan lenne. De ez akkor sem állapot. Egyáltalán hogy lehetséges ennyire elrontani valamit? Minden egyes alkalommal...

Mikor megérkeztem, gyorsan lejelentkeztem a portán, átvettem egy papucsot, majd elindultam megkeresni Takai-senseit. Azt mondta, mielőtt bárkivel beszélnék, a vizsga után mindenképpen váltsunk néhány szót. Tudtam, hogy nem igazán támogatja, hogy hősnek készülök - utálom, ha hazudnak nekem, vagy eltitkolnak előlem valamit -, úgyhogy tényleg nagyon kíváncsi voltam, mit akar mondani.

Bekopogtam az ajtón, majd mikor kinyitották, mélyen meghajoltam egy köszönés kíséretében. Amikor felnéztem egy mosolygó Arima-samával találtam szemben magam. Egyelőre kisegítőként dolgozott itt, de sokan azt mondták, valószínű, hogy ő lesz a sensei utóda. Mikor én felemelkedtem, ő is meghajolt - hasonlóan 70 fokos szögben -, majd újra felnézett rám.

- Szólok neki, hogy itt vagy, de gyere csak, nem szeret a folyosón beszélgetni - intett, én pedig bólintottam, levettem a papucsom, majd beléptem az ajtón.  A köszönési szokást elismételtem, aztán vártam, hogy mondják, hová ülhetek le. 

- Beszéljünk a kanapén - intett Takai-sensei. Ma különösen fáradtnak tűnt. Hosszú, fekete haja már nagyon régen elvesztette régi, élettel teli színét, és tartását. Megjelentek az első ősz tincsei, és ráncai is már. Furcsa volt őt így látni.

- Rendben - sétáltam oda mellé, majd mindketten leültünk.

- Hogy ment? - kérdezte kedvesen rám mosolyogva, amit azonnal viszonoztam. Mondhatnám, hogy olyan volt, mintha az édesanyám lenne, de az nem lenne teljesen igaz. Ő volt, aki a legközelebb állt ehhez a szerephez az életemben, de soha senki nem lesz pontosan olyan számomra, mint amennyire ő volt az.