700 évnyi szenvedés

23. fejezet

  Ahogy azt Alberto is mondta, hétfő kora reggel már a kapum előtt vár rám a megszokott autójában. Magamhoz vettem a két táskát, majd bezárva a házat beülök mellé az anyós ülésre. Hajnal révén pár percnyi néma kocsikázás után bevágom a szundit.

Érzésem alapján jó pár óra elteltével ébredek meg kissé elgémberedve.

-Jót aludtál?- hallom meg magam mellől Alberto hangját.

-Nem épp a legkényelmesebb egy kocsi de nem panaszkodom. Volt már sokkal rosszabb alvóhelyem is.- nyújtózok egyet kissé még kómásan.

-Még tudsz pihenni. Jó másfél órányira vagyunk az úti céltól.

-Egyébként hova is megyünk?- vonom fel a szemöldököm figyelve a sofőrt.

- Mint már korábban mondtam, az ország déli részére. Úgy fél évszázada alapítottak ott egy rezervátumot és az ottani falkát keressük meg. A nemzeti farkasközösség egyik bázisa, a Közép-Európai csapatok pár fontosabb tagja itt húzta meg magát.- kapom a felettébb informatív választ.Nem mintha annyira belevetettem volna már magam a vérfarkas politikába... vagy épp az alap, emberibe.- Talán lesz ott olyan farkas, aki még emlékszik a régi idők rúnaírására.

  Az út további részében csak csendben nézek ki a kocsi ablakán és figyelem a tájat. Néha-néha rápillantok az órára. A suliban pár perce kezdődhetett el az első óra. Diáéknak nem szóltam, merre is megyek, csak annyit hogy nem leszek egy ideig. Legalább most nem fognak aggódni, hogy megint eltűntem. Még úgy fél óra elteltével Alberto megunja a nagy csendet és beszélgetést kezdeményez:

-Sikerült megszoknod már az új környezetet?

-Fogjuk rá. Az alatt a pár év alatt, míg egyedül bolyongtam alaposan elszoktam a társaságtól. Bár be kell hogy valljam, kicsit hiányzott már.- nyújtózom egyet a kocsiban és kicsit meglepetten figyelem a vállaim, ahogy hosszú évek múltán újra fel tudom emelni a fejem fölé.

-Baj van?- pillant rám az ezredes.

-Nincs semmi, csak szokatlan, hogy újra szabadon mozognak a vállaim. Volt egy komolyabb kínzásom pár évtizede és akkor sérült meg, majd forrt össze rosszul.

-Gondolom nem a kínzó felén álltál.

-Még az évezred elején, egy titkos társaság elrabolt és fogságban tartott. Valami szervezet után faggattak amihez semmi közöm se volt, mégis mindent bevetettek, hogy kiszedjenek belőlem akár egyetlen egy morzsát is. A vállam akkor sérült meg, mikor hátrakötözték a kezeim és úgy lógattak fel. Hetekig lógtam így az elkezdett ebben a pozícióban begyógyulni. Közben persze kaptam az ostort meg egyéb finomságokat. Végül több hónap után rájöttek, hogy semmit értelme az egésznek, levágtak a kötelekről, amik tartottak és ott ahol voltam hagyták, hogy elpusztuljak. A mai napig nem tudom, hogy éltem túl. – gondolok vissza az egyik kínzásra ami megesett velem.

-Nem lehetett könnyű. Hiába vagy több száz éves, még így is fiatalnak számítasz.

-Ahogy figyeltem maga is meglátott már egyet s mást az élet árnyékos feléből.- pillantok rá.

-Nincs olyan mitikus lény, akinek ne lenne legalább egy rossz élménye az emberekkel vagy más rossz szándékú lénnyel kapcsolatban.

-Adj hatalmat a kezükben és rögtön abba a kézbe harapnak ami enni ad nekik. Ijessz rájuk azt rögtön megölni, kipusztítani akarják ami fenyegetés lehet a számukra... Eltörölnek mindent amit nem ismernek...- egy alig halható morgás tört ki belőlem a sok rossz emlék után.

-Az emberek már csak ilyenek. De ne feledd, egykoron mi is azok voltunk.- szegezte újra az útra a tekintetét a sofőr.

  Az út további részében csak csendben néztem ki az ablakon és magamban dühöngtem. Ezzel a témával saját magamban vágtam fel pár mélyebb sebet. Direkt figyeltem is, Alberto végig szemmel tartott, de szándékosan nem szólt hozzám.