700 évnyi szenvedés

20. fejezet

  Fél pillantást vetek hátra és a szívverésem kicsit lejjebb apad, ahogy meglátom magam mögött Dia kicsit fáradt alakját, hátán egy világosabb színű pléddel.

-Nem zavarlak?- hallom meg halk, fáradt hangját.

Rosszul esik, de szó nélkül fordulok vissza a szántóra tekintve. Vissza kellene fognom magam. Főleg vele szemben. A legutóbbi után végképp nem akarom belekeverni semmibe se.

-Csak... szeretném megköszönni a tegnapit.-visszafogottabb és szerényebb most.

-Nem kell.- szólalok meg végre.- Be kéne menni, nehogy megfázz.

-Nate, történt valami? Vagy.. ?

-Nincs semmi. – fordítom hátra kicsit a fejemet és mordulok kicsit a lányra.

-Miért zárkózol el megint tőlünk?- hallom meg mondata foszlányait.

-Nem a ti dolgotok...

-Ne nézz ennyire semmibe minket Nate!- emeli meg a hangját először Dia . A hűvös szélben még fagyosabb. Na most sikerült megbántanom.-Nem tudom, mi történt veled a múltban, nem érezhetem azt a fájdalmat, amin keresztül kellett menned, de nem emlékszem... ki mondta vacsora után, hogy a múltat el kell engedni! Nem vagy egyedül Nate. Vedd már észre azzal a csökönyös, szamár fejeddel, hogy ránk is számíthatsz. Ne nézz le minket ennyire !

  Soha nem hallottam ennyire kiakadni. A lépteinek hangja felborzolja a karomon a szőrt, nyakamon érzem a dühös aurájának hullámát, ami pár mélyebb sóhaj után apadni kezd, szinte közvetlen mögöttem.

-Csak... engedd, hogy levegyünk némi terhet a válladról. Neked akarunk jót... Had legyünk igazán a barátaid, akiket megérdemelsz és akikre  támaszkodhatsz ha kell...- szinte már könyörög a hangja, amivel feltépi a szívem és a lelkem. Hogy tudsz ilyen bűntudatot rám hozni?

*Alaposan berágott rád most, és jogosan. Úgy érezheti, végig csak játszadozol vele és a többiekkel. A helyében és is épp így leteremtenélek. Jól mondja két helyen is. Csökönyös egy vakarcs vagy az már igaz. És igazán adhatnál nekik egy esélyt, engedd el a múltat. Legyél végre boldog és felejtsd el ezt a „magam ura vagyok" marhaságot. Nem először mondom neked, csapatban erősebb vagy.*

  Nem csak Dia de Ross is próbál az úton tartani. A földet bámulom, mint egy meghunyászkodó, kivert kutya. A gondolataimból egy kellemes érintés zökkent vissza a két lapockám között.

-Megértem, ha nem mered magadat adni, hisz alig egy fél éve hogy hozzánk kerültél... de úgy nem tudunk segíteni ha elzárkózol tőlünk. Mi megbízunk benned, te is bízz bennünk. Kérlek...- Dia végig engem figyel. Elég csak hallanom a szavait. Utoljára... anyám kérte ilyen hangsúllyal hogy bízzak bennük.... Mielőtt ... Újból előtörnek bennem a 12éves emlékeim, és hogy mi volt azok előtt. A családom. Majd a lemészárlásuk... Hogy egy éjszaka leforgása alatt lettem árva és földön futó.

  Bal kezembe fogom át a mankóimat és fordulok meg felé.A segéd eszközöket letámasztom a mellettünk lévő kerítésnek, majd ölelem át a vállainál azt a személyt, akire eddig mindig számíthattam, mindig mellettem volt és olyan dolgokat hoz fel bennem, melyeket évszázadok óta nem éreztem. Fejemet a bal kulcscsontjához hajtom és szorítok kicsit az ölelésen, amit a hátamon érzek viszont. Hosszú idő után most láthatja, érezheti valaki, hogy könnyeket hullajtok a családom miatt. A múltam miatt...Összeszorítom a fogaim, hogy némán engedhessem szabadjára mind azt, amit évszázadok óta tartogatok magamban elzárva.

  Dia eközben teljesen szótlanul ölel és hátamon az érintésével próbál nyugtatni. Biztos érzi a könnyeimet, még se erőltet semmit. Csak hagyja, hogy tovább menjenek a maguk útján. Semmi megvetés, semmi sajnálat. Csak a szín tiszta törődés, segítési vágy, és szeretet.