ÉG A TŰZ, csak lángoljon, rakjuk meg ✔

𝟏𝟏.

Akárcsak az utóbbi jónéhány héten, Alina most is Jonel ágyában ébredt. Már megszokta az ágyneműk érintését és az ágy keménységét, ismerős volt számára Jonel illata, mely az orrába kúszott, s már a férfi szuszogása sem rántotta össze a gyomrát. Már nem hozta zavarba, hogy éppen a férfi mellkasán fekszik, s az sem, hogy Jonel ujjai a ruhája alá csúsznak.

Egyszerűen nem volt képes feldolgozni az őrmesterrel való kapcsolatát. Egyszerre érezte magához rettentő közel és távol egyaránt, s ez az érzés mintha szétszakította volna belülről. Furcsamód ragaszkodott Jonelhoz. Mikor elment, érezte a hiányát, s örült, mikor végre ismét hazaért. Mégis voltak éjszakák, mikor nem tudott aludni, meredten bámulta az üres falat, s azon gondolkozott, mi lesz majd, ha egyáltalán megéli a háború végét, s talán lesz esélye kiszabadulni a katona lakásának falai közül.

Álmosan pislogva idézte fel a múlt éjjeli álomképet, melyben Jonellal látta magát. Nem tudta elképzelni, hogy az a kép valaha valósággá válhatott volna. Hisz Jonel múltjában még mindig homályos foltok éktelenkedtek, melyekről semmit nem tudott. Most is mocskosnak érezte magát, ahogy szorosabban húzta magához a még alvó férfit. Tekintetét az arcára emelte, s elgondolkodva nézte a békésen szuszogó Jonelt, ki a múlt éjjel megvigasztalta. Félt tudomásul venni, hogy valóban megbocsájtott volna Jonelnak mindazért, amit tett. Hisz hogyan bocsáthatta volna meg neki az erőszakos, követelőző érintéseket, s a kéretlen csókokat. Még mindig undorodnia kellett volna tőle, gyűlölni őt. A tudata másik fele mégis azt súgta neki, lehetséges, hogy ez a Jonel már nem az a Jonel. Azt azonban mégsem értette, ez hogyan lett volna lehetséges. Mi lehetett az, ami ennyi idő alatt olyan sokat változtatott a férfin? Alina meggyőződése volt, hogy mindennek köze van ahhoz, amiről Jonel sohasem beszélt, s azonnal idegessé vált, ha szóba került. A lány meg akarta tudni, mi volt az a botrány, ami miatt Jonel most itt volt, s nem a régi faluban, ahol szolgált.

A gondolatmenetet az ébredező Jonel szakította félbe. Torkából egy rekedt nyögés tört fel, karja pedig erősen szorította meg az oldalához simuló lányt. A férfi még mindig ingben volt, hisz nem volt alkalma levetkőzni az éjjel. Bágyadtan nyíltak el az ajkai, s összeszorított szemekkel szippantott egyet az orrán.

– Jó reggelt! – suttogta Alina, s megsimította a férfi mellkasát. Gondterhelten húzta össze a szemöldökét. Jonel olyan békésnek tűnt most. Nem látott az arcán gonoszságot, sem mesterkedést, mégis... Mintha mindig ott húzódott volna egy sötét, ismeretlen sávnyi árnyék, mely figyelmeztette; ez csak egy buborék, melyben élnek, s egyszer kipukkad majd. Ki tudta, Jonelre milyen varázslat szállt, vagy minek tettette magát. Ha egyszer vissza kell majd térnie a hétköznapi életbe, ez az egész nem lesz többé már ilyen. Jonel ugyanolyan katona marad majd, s Alina nem tudta elképzelni, hogy valaha képes lenne úgy élni vele, hogy van más esélye.

Most nem volt választása. Nem menekülhetett, nem mondhatott nemet Jonelre, mert Jonel maga jelentette a túlélést. De Jonel sosem jelenthette volna neki a párját vagy a családot. Jonel sosem lett volna hűséges, s azt sem tudta elképzelni, hogy Jonel valaha szeretné. A férfi most is csak szórakozott. Igen, talán nem volt megjátszott az a cseppnyi emberség amit mutatott, de Alina kétkedett benne, hogy Jonel hosszútávon többet látott volna benne a szexnél. Jelenleg azonban nem tudott igazán hosszútávban gondolkodni, mikor minden túlélt napért hálát adott. A lány foggal körömmel harcolt minden a férfi irányába táplált érzés ellen, s makacsul győzködte magát, hogy mindez nem lehet valóság. Megpróbált a pillanatnak élni, s kizárni a folyamatos félelmet, a rettegést a haláltól, s azt a szörnyű szerelem-szerű érzést, mit Jonel ébresztett benne. – Jonel – mondta rekedten. – köszönöm a tegnapot.

– Ne köszönd, nem volt választásom. Mi mást kellett volna tennem? – rázta a fejét Jonel álomittasan. Futólag végigsimította Alina hátát, majd felült. A lányt szíven ütötte a kissé kelletlen, nemtörődöm hangsúly, mit használt. – Hagytalak volna egyedül a pánikrohamoddal? – A férfi megdörgölte a szemét, majd az órára pillantott. – A kurva életbe! – szisszent föl, s már a talpán is volt. – Hogy a jó kurva életbe! – Kapkodva kezdte el levetni a ruháit, miközben a ruhásszekrényhez ugrott, s kikapott belőle egy tiszta egyenruhát. Eszeveszett gyorsasággal rángatta magára, majd Alinát szóra sem méltatva kirohant a szobából.