ÉG A TŰZ, csak lángoljon, rakjuk meg ✔

𝟐.

Jonel némán, a karját markolva húzta maga után Alinát. A lány a szabad kezével szorította vállára a zsebkendőt. A sebet csípte az alkohol, de az a csípés még mindig jobb volt, mint az esetleges elfertőződés.

Ismét a korábbi, kihalt utcákat szelték keresztül. Mintha a város lakói mind ráébredtek volna, hogy az üres fenyegetések most éppen formát öltenek, s valódi emberi életek hullanak a porba. Netalántán abban reménykedtek, hogy ha magukra csukják az ablakpalettákat, úgy a szörnyűségek keltette bűntudat is kint reked. A méltatlan halál árnyéka emelkedett a város fölé, s Alina nem tudott másban reménykedni, minthogy álmodik. A remény azonban füstként szállt tova. Az álmok előbb utóbb véget érnek. Ezzel szemben az őrmester szorítása egy cseppet sem volt álomszerű. Való volt, és félelmetes. Alina még mindig rettegett sötét hajú férfitól. Minden pillanatban ki volt neki szolgáltatva, és senki segítségére nem számíthatott vele szemben.

Lassan visszaértek a fáradtan lépkedő, szedett-vedett tumultushoz. Már csak a csoport vége baktatott az utcán, a lassúak, kik alig voltak képesek tartani a tempót, s csak az újabb veréstől való félelmükben haladtak előre.

Jonel ekkor keményen rántotta magához a lányt, hogy a füléhez hajoljon. – Még nem végeztünk – sziszegte. – Tartozol nekem. – Ujjával megcirógatta Alina arcát, ki undorodva próbált elhúzódni. – Sokkal tartozol. – Azzal visszalökte a lányt a többi ember közé.

Alinának nehezére esett felfogni, mégis mi történt vele az imént. Zavarodottan lépkedett előre, szemét végig az őrmesteren tartva. Jobbról is, balról is vállak csapódtak az övének, s még a lábára is rátapostak. Őt azonban csak az őrmester érdekelte, ki valamiért megfejthetetlen volt számára. Alina fejét hátracsavarva még látta, hogy most egy kajánul vigyorgó, fiatalabb katona lépett oda hozzá. Arckifejezéséből egyértelmű volt, mire kíváncsi a fiatal férfi. Jonel vele is éppen olyan habitussal beszélt, mint a lánnyal. Mereven bámult, arca pedig ingerült kedvtelenséget tükrözött. Mégis mennyire lehetett elege mindenből, ha pusztán egy tenyérnyi seb miatt képes volt meggondolni magát? Hány erőszakos katonát hárított volna el egy seb?

Alina egy percig sem vette számításba, hogy az őrmester esetleg megszánta volna. Egyre csak Jonel korábbi szavai visszhangzottak benne: sokkal tartozol. A hátán végigfutott a hideg. Az ilyen emberek soha semmit nem tettek puszta jóindulatból. Soha többé nem akarta látni azt a férfit.

Az időérzék Alina számára újabban kezdett ismeretlen fogalommá válni. Fogalma sem volt már mennyit gyalogolt, mire végre megérkeztek az új úti céljukhoz. A téglagyár vörös téglafalai magukba szívták a kora délutáni vakító, mégis erőtlen napot. A levegő hűvös volt, s néhány percenként vészjósló felhők másztak át az égen fénylő, vakító korong előtt. Alina esőt sejtett, s örült, hogy legalább tető lesz a fejük fölött. Ki tudta, hogy meddig adatik még meg neki, hogy ne a szabad ég alatt kelljen aludnia.

– Mintha marhák lennénk – sóhajtotta a mellette sétáló középkorú asszony. Fejét kendőbe csavarta, őszes haja zilált tincsekben lógott ki alóla. Egy szomorú, mégis biztató mosollyal fordult Alina felé. – Soha ne add fel. Kitartás, kedvesem – mondta, s megdörzsölte a lány vállát, ki csak egy hálás bólintásra tudta rászánni magát. Nem jöttek szavak az ajkára.

A téglagyár hideg épület volt, fűtésről pedig még álmodni is csak hiú remény lett volna. Egy hatalmasnak érződő, kissé csarnokszerű térbe terelték az összes embert, hol aztán röviden tájékoztatták őket. Már ha az ember tájékoztatásnak veheti, hogy veréssel és halállal fenyegetik meg, amennyiben elhagyni merészeli a helyet, ahova szintén erőszakkal hajtották be. Ezután mindannyian kaptak valamennyi vizet, s egy kissé szikkadt szelet kenyeret. Senkit nem érdekelt, milyen szikkadt az a kenyér. Csak az számított, hogy étel volt.