ÉG A TŰZ, csak lángoljon, rakjuk meg ✔

𝟏.

A lány elnehezedett, cipőtörte lábakkal lépkedett, fejét az előtte haladó nő háta közepének fordítva. Tekintetével azonban lopva futotta végig újra és újra a gyalogmenetet kísérő katonákat, hátha meglátja a menekülőutat, melyről már lassan kezdett lemondani. Egyre keményebben bántak velük, a menekülés pedig lehetetlennek tetszett. A szabadság reménye egyre csak halványodott, s helyét a keserű beletörődés vette át. Bár az élet utáni vágy még mindig élénken izzott benne, abban nem volt teljesen biztos, hogy ez-e az az élet, amibe így kapaszkodott. A megvetett, mocsokként kezelt elnyomottak élete? Az anyja mindig arra nevelte, tartsa fent a fejét, bárhogyan nézik is le. De mit ért most ezzel? Megalázták, s haszontalan állatként hajtották őket egyik helyről a másikra. Már semmije sem maradt. Minden tulajdona a rajta lévő szakadt ruha, s a megtépázott vászonkabát volt. Soha nem ragaszkodott még úgy tárgyakhoz, mint most a ruháihoz. Így legalább nem fázott annyira, ha a gyomra reménytelenül üres, szája pedig száraz is volt. Kezdte azt érezni, nem lehet már rosszabb. Még nem múlt húsz, máris annyi szörnyűség érte, amennyit átlagos ember elképzelni sem tudott. Mégis mindig újabb elkapott beszélgetésfoszlányok emlékeztették rá: még nincs vége. Valahova vitték őket, s ő csak azt tudta, ott sem lesznek majd vele kedvesebbek.

Szeme most a tőle nem messze lépkedő, magas férfin akadt meg, kinek tekintete éppen felé meredt. Egyértelműen katona volt, ráadásul nem alacsony rendfokozattal. Talán őrmester lehetett. Legalábbis sötétzöld ruhája, és a vállapja erre engedett következtetni. A lány keserű félmosolyra húzta cserepes ajkait. A bátyja is katona volt. De csak volt. Hónapok óta nem látta már, éppen úgy, ahogy a szüleit sem. A bátyjáért legalább még imádkozhatott, hisz volt rá esély, hogy életben van. A szülei viszont betegek voltak, és gyengék. Még a gettóban belehaltak az éhezésbe.

A fekete hajú őrmester most váratlanul kapta félre a fejét. A lány agyában hirtelen villant fel a gondolat. Vagy a menetben marad, s tovább gyalogol a következő állomás felé, ahonnan ki tudja merre cipelik majd tovább, vagy most fut. A férfi nem figyelt, a következő katona pedig messze volt. Ha elég gyorsan rohan a sarokig, akkor még talán lesz ideje eltűnni. Talán. De nem volt ideje ezen gondolkodni.

Dumitrescu Jonel őrmester egyáltalán nem akart itt lenni. Világéletében önző ember volt, s a legfontosabbnak mindig a saját elégedettségét látta. Elégedettségét, nem pedig boldogságát. Dumitrescu Jonel pedig akkor volt igazán elégedett, ha volt kivel összegyűrnie a lepedőt, s volt elég alkohol, amivel lemarathatta torkát.

Most azonban távolról sem érezte magát megfelelően. A korábbi falujából áthelyezték, s még így is jól járt, hisz legalább a rangját megtarthatta. Keserű szívvel, sértetten hagyta maga mögött a helyet, ahol tekintélyét minden bizonnyal aláásta. A háború mindeközben megállíthatatlanul folyt, Németország pedig parancsba adta a zsidók deportálását. Ezért állt most ő itt a gyenge, késő tavaszi napfényben, s volt minden szempontból elégedetlen. 

Unta, hogy a koszos, kifáradt embertömeget őrizze. A katonatársai közül sokan gyűlölték, megvetették a zsidókat. Ő azonban mindenki mást is megvetett, és egyáltalán nem érdekelte, hogy mi lesz ezeknek az embereknek a sorsa, kiket még csak nem is ismert, s főleg nem sajnált. Ha ezt kapták, hát biztosan megérdemelték. Ő még mindig magasról szart az egészre, s szívesebben lett volna a lakásán egy üveg konyak társaságában. Magára a világra volt dühös, és mindent megtett azért, hogy kárpótlásul a legtöbb élvezetet csikarja ki belőle. Az élvezetet kereste hát most is. A legnagyobb élvezetet pedig a nők és a hatalom jelentették számára. Itt pedig rengeteg nő volt. Nem a szerelmük kellett neki.

Szeme egyik nőről a másikra ugrott, mikor tekintetét egy fiatal lány kapta el. Próbálta nem feltűnően bámulni, bár minden különösebb rossz érzés nélkül megtehette volna. Senkinek nem számított az a vékony, sápadt teremtés. Azt tehetett volna vele, amit csak akart, s még csak egy rossz szót sem kapott volna senkitől. Hisz az a lány is senki volt az emberek szemében. Egyesek még embernek sem mondták volna. Jonel mégis félrekapta a fejét. Igen. Az a lány senki volt. Akármilyen szép is, de egy senki.