ÉG A TŰZ, csak lángoljon, rakjuk meg ✔

𝟓.

Alina szándékosan nem nézett a férfi irányába. Dacosan az egyre erősödő széllel szembe fordította az arcát, miközben az ég is egyre csak sötétedett és sötétedett a felett. Annyira tehetetlennek érezte magát, mikor még a szél is Jonel irányába fújta. De már csak azért sem akart felé nézni. 

A szélnél azonban pillanatokon belül sokkal nagyobb problémája akadt fel. Az égből hirtelen hidegzuhanyként ömlött rájuk az eső. Óriási, kemény cseppekben hullott a fejükre, ezzel pillanatok alatt átáztatva a ruhájukat. Mire Alina ismét az őrmester felé pillantott, már nem látta ott, ahol az imént. Eltűnt a szeme elől. 

A katonák mind mozogni kezdtek, s kapkodva kezdték el fellökdösni az embereket a vonatra, nem törődve azzal, mennyi hely marad majd végül a kocsikban. Mindenki gyorsan mozgott, a katonák káromkodtak és üvöltöztek, a zsidók közül pedig sokan ellenkezve próbáltak szabadulni. A hirtelen támadt káoszban Alina riadtan próbált a talpán maradni. Kétségbeesetten kapkodta a fejét, még mindig ösztönösen kutatva a kiút után. Valahol annak is kellett lennie. Ostoba, naiv módon még mindig hitte, hogy egyszer majd alkalma nyílik eltűnni. De bármerre fordult, csak katonákat látott, s esélyt sem arra, hogy kitörjön a tömegből, ami folyamatosan sodorta magával. A szél is egyre erősebben fújt, s most már alkonyi sötétségben zúdult a fejükre az eső. Alig lehetett látni valamit. Mindene átázott és fogalma sem volt, hogy mi történik. Próbálta nagyjából belőni merre lehet, de esélye sem volt rá a kavalkádban. A sűrű esőcseppek között csak sejteni tudta az állomás távoli épületét. Talpa alatt a föld hamar felázott, érezte, ahogyan a cipője a sárban cuppog. Nem a peronon álltak, hanem a vonatsín melletti, hosszúkás rétszakaszon, ahol sokkal egyszerűbben lehetett ennyi embert egyszerre a vonatra tenni.

Alina egyre közelebb és közelebb került az egyik vagon ajtajához, mikor váratlanul egy erős kéz ragadta meg a csuklóját, rántotta hátrébb, s erőltetett egy galacsint a markába. Mikor hátrafordult, Jonelt látta meg, amint sorra ragad meg embereket, s löki őket előre úgy, hogy nagyjából sort alkossanak, hogy aztán majd egy másik katona a kocsiba lökhesse fel őket. Alina a kapkodástól remegve bontotta szét a papírlapot.

Fuss. Felém. Bízz be...

Az utolsó szót már nem tudta elolvasni, a papír szinte teljesen szétmállott az esőben. Nem tudta alá volt-e írva a cetli, de abban így is teljesen biztos volt, hogy ki írta. Csak Jonel lehetett, másnak nem lett volna alkalma rá, hogy az ujjai közé csúsztassa. Az őrmesterre nézett, de az még csak felé sem pillantott. Alina egyre közelebb került a vagonhoz. Rettegett, a gondolatai pedig egyre csak zakatoltak. Mehetett volna előre, az árral. Mehetett volna amerre azt parancsolták, az ismeretlen felé. Vagy futhatott, ami szinte a biztos, és azonnali halállal volt egyenlő. Az előbb is futott valaki. Fejbelőtték, és aztán dobták fel az egyik vagonra. Egyszer azonban már próbált futni. Túlélte.

Nem gondolkozott többet. Nem volt rá idő. Hirtelen fordult meg az ellenkező irányba, s az embereket félrelökve rohant az addigra már távolabb álló, a mellkasán összefont karokkal figyelő Jonel irányába. Futás közben összeszorította száját, s várta a fejébe csapódó golyót. Ám Jonel nem várta meg, hogy valaki más lőhessen a lányra. Fegyvert rántott, s elkapta őt. Szorítása már szinte ismerős volt a lány karján, miközben elrángatta a tömegtől.

– Ne ijedj meg – vélte hallani Alina, mielőtt Jonel arccal a földre lökte volna, majd fölé ereszkedett a fél térdére. A férfi közel hajolt hozzá, majd a feje mellett a földre szegezte pisztolyát. – Meg ne mozdulj! – lihegte, és lőtt. A lány úgy érezte menten megsüketül, s legszívesebben bőgve ugrott volna a talpára. – Ne mozdulj! – mondta ismét Jonel, miközben kezével végigsimította a sárban fekvő, halálra rémült lány hátát.