ÉG A TŰZ, csak lángoljon, rakjuk meg ✔

𝟖.

Alina csak bőgött és bőgött. Nem tudta abbahagyni. Akárhányszor megnyugodni látszott, újabb fájdalmas emlékek törtek a felszínre, s semmiben sem talált megnyugvást. Már a régi ruhái sem voltak meg, Jonel minden bizonnyal kidobta őket. Semmije sem volt, amibe kapaszkodhatott volna, s most már egy élő emberi lény sem maradt a közelében. Bármit is érzett Jonellal kapcsolatban, ő legalább volt valaki. Az utolsó kapocs közte és a világ között.

Már éppen folytatta volna Jonel átkozását a gondolatain keresztül, mikor eszébe jutott, hol is kéne most lennie. Azt sem tudta, hová vitték volna, Jonel pedig minden bizonnyal igen, ha úgy gondolta, inkább magához viszi, mint sem hogy elengedje. Jonel is biztosan kimerült volt, és ideges. A saját rangjával és akár életével is játszott, mindezt csak miatta.

Alinának most már főleg elege volt mindenből. Nem tudta, mit érezzen Jonel iránt. A férfi nem érdemelte meg, hogy ne gyűlölje. Vagy mégis? A hála és gyűlölet furcsa elegye kavargott benne, s kétségbeesetten igyekezett eldönteni, mit is érez valójában. Kezdte azt hinni, hogy a Stockholm-szindróma kerítette hatalmába. Jonel minden egyes perccel egyre kevésbé volt bűnös a szemében, és ez ha lehetett, hát még jobban megrémítette.

Jonel eközben a szokásos kocsmájában ült egy félreeső asztalnál, előtte pedig egy pohár konyak állt az asztalon. Nem az első. Még korántsem volt részeg, s ez egy cseppet sem tette boldoggá. Lehajtotta az italt, s már éppen újabb adagért intett volna, mikor a pultnál egy ismerőst látott mozdulni. A nő alakja csak úgy vonzotta a tekintetét. Hosszú szőke haja lágy hullámokban omlott a hátára, s lengedezett a nő kecses, kígyózó mozdulataitól. Jonelnél hirtelen másodsorba csúszott az újabb kör konyak. Felállt az asztaltól. Ennyi ital éppen csak egy kevéssé derítette jókedvre, sokkal több kellett neki ahhoz, hogy valóban részegnek számítson. Fájdalmasan józannak érezte magát.

A kocsmában nem voltak túl sokan, így szabad út vezetett érdeklődése tárgyához. Nem érdekelte, hogy egyedül van-e.

– Szervusz – búgta a nő füléhez hajolva, mire az mosolyogva fordult hozzá hátra.

– Nocsak, őrmester úr! Csak nem szabad estét kaptunk?

– Mara... – sóhajtott a férfi. – Ne fáraszd magad, tudod, mit akarok...

– Mindig az udvarlás volt az erősséged, Jonel – húzta el a száját keserűen. Arckifejezésével erős kontrasztot alkottak a mozdulatai. Közelebb húzódott a férfihoz, ki erre elégedetten mordult fel, s emelte kezét Mara arcához. A nő ujjai azonban a csuklójára fonódtak. – Egy italba nem pusztulnál bele.

– Ó, jobbat adok én neked annál – lehelte Jonel, s már hajolt is előre, hogy megcsókolja. A nő ezúttal nem ellenkezett, s kezeit a férfi mellkasára rakva simult hozzá még közelebb.

Jonelt lassan kezdte elragadni a csók, s azon kezdett gondolkozni, vajon hogyan vihetné fel magához a lányt. Ekkor azonban villámként csapott belé a felismerés, hogy többé nem egyedül lakik.

– A kurva életbe – távolodott el Marától a homlokát ráncolva.

– Ha ennyire nem akarsz nekem italt venni, engem az sem érdekel – harapta be a száját nevetve, s cirógatta meg a férfi nyakát. – Ha rólad van szó, szabad az estém – búgta.

– De nekem nem – lépett el tőle Jonel. – Sajnálom – mondta, azzal kiviharzott a kocsmából, maga mögött hagyva a csalódott és összezavarodott Marát.

Jonel is csalódott volt és összezavarodott. Mindössze néhány utcára lakott a kocsmától, de ez a néhány utca most még futólépésben is túl soknak tűnt. A dzsekije lobogott mögötte, ahogy szinte rohant hazáig. Mikor azonban a kapuhoz ért, mégis megtorpant. Ingerülten verte kezét a falba. Feleslegesen izgatta fel magát, most pedig mehetett vissza Alina társaságába. Hirtelen már semmi kedve nem volt az egész kísérletezősdihez. Hirtelen már nem érdekelte, mi lett volna, ha. Csak az érdekelte, hogy megkapja a lányt, aki az őrületig képes volt lázba hozni a puszta jelenlétével is.