ÉG A TŰZ, csak lángoljon, rakjuk meg ✔

𝟔.

Mikor Alina magához tért, a hátán feküdt. Zavarodottan kezdte forgatni a fejét, s próbált rájönni, mégis hol lehet. Az emlékei egyszerre tolultak az agyába, ám kibogozhatatlanul zavarosak voltak, s csak még jobban elbizonytalanították. Annyira emlékezett, hogy Jonelnél van, s hogy a férfi a karjában hozta idáig. Semmi konkrétat nem tudott felidézni, csak mondatfoszlányokat, és az esőt.

Egy kanapén feküdt, s mikor oldalra nézett, Jonelt látta meg. A férfi egy sámlin ült mellette, s a térdén támaszkodva nézte őt. Szemében valami, az aggodalomhoz egészen közeli ült.

– Mi történt? – nyögte ki nagy nehezen Alina, miközben felült. Millió kérdése volt még, de a nagy részüket még megfogalmazni sem tudta volna teljesen, nem hogy feltenni őket a férfinak, kitől még mindig feszélyezve érezte magát. Csak most mérte végig igazán Jonelt, mikor az kiegyenesedett ültében. Vizes ingjét már levette, fehér trikóban és a sötétzöld katonai egyenruhájához tartozó nadrágban volt, fekete övvel. A hajából a zselé már nagyrészt kiázott, s most furcsán, középen volt elválasztva, látszólag többször beletúrt már korábban. Fáradtnak tűnt.

– Elájultál – felelte kurtán Jonel, s csak kis gondolkodás után folytatta. – Egy órája – tette hozzá.

A lány gyorsan végignézett magán. A kabátját minden bizonnyal a férfi vette le róla, s a pokrócot is ő terítette rá. – Köszönöm – lehelte bizonytalanul. Nem tudta mit mondhatna, s azt sem hogy hogyan. Ez volt az egyetlen olyan gondolata, amit meg tudott fogalmazni, mégis rendkívül idegennek érezte ezt éppen ennek az embernek mondani.

– Át kell öltöznöd – jelentette ki a férfi, majd felállt. Alina csak most látta meg, hogy a kanapé előtt kis faasztal áll, amit Jonel minden bizonnyal azért tolt arrébb, hogy mellé ülhessen. Erről az asztalról emelte fel a férfi a vizespoharat, s nyomta a kezébe. – Mocskos vagy, és vizes, szóval muszáj lesz, ha maradni akarsz. – Hogy lehetett a férfi ilyen... hideg? – Ott a fürdő – mutatott Jonel a baloldali ajtóra. – Használj bármit, ami kell. Nyugodtan.

Alina bizonytalanul állt fel, s indult meg az ajtó felé. Most érezte csak igazán, milyen vizesek a ruhái, mikor a levegő áthűtötte őket. Három lépésébe tellett, s már a kilincsnél állt. Tényleg kicsi lakás volt. – Még egyszer köszönöm – mondta félszegen. Még mindig fogalma sem volt róla, hová tart ez az egész. Nem tudta hová tart az élete. Mert az bizony Jonel kezében volt.

– Készítettem ki friss ruhát – szólt utána Jonel, figyelmen kívül hagyva a köszönetet. – Nincs jobb – tette hozzá olyan hangon, melyből egyértelmű volt, egyáltalán nem sajnálja a dolgot.

Alina magára csukta a fürdő ajtaját, s hosszan fújta ki a levegőt. Nem volt zár. Nem mozdult, csak egyhelyben állva mérte végig a kis helyiséget. Vele szemben egy zuhany állt, balra pedig egy mosdókagyló, felette fehér fürdőszobaszekrény, az ajtaján tükörrel. A falakat és a padlót is ugyanolyan, világoszöld mintás csempe borította. A mosdó egyik oldalán egy fekete szennyeskosár volt, csukott tetején egy kupac ruhával, rajtuk fehér törülköző.

Alina vágyakozva nézett a zuhanyra. Mintha évek óta nem állt volna melegvíz alatt, mégis félve pillantott maga mögé, a csukott ajtóra. Nem akarta levenni a ruháit, főleg nem Jonel lakásán. Rettenetesen gyengének és kiszolgáltatottnak érezte magát a férfival szemben, s túlságosan rettegett attól, hogy az bármikor rányithat. Végül mégis rászánta magát, hogy nagy nehezen lehámozza magáról a nedves, mocskos ruháit, s a forró vízsugár alá lépjen.

Jonel eközben feszülten ült a kanapé karfáján, arcát a tenyerébe temette, s hallgatta a fürdőből kiszűrődő csobogó víz hangját. Lelki szemei előtt látta a lány meztelen bőrét, ahogy a vízcseppek végiggördülnek rajta, s minden porcikája azért könyörgött, hogy azonnal rátörje az ajtót. Megtehette volna. Nem tette. Gondolkodnia kellett azon, amit tett. Nem csak egy egyszerű lány volt a fürdőjében, mint azelőtt sokszor. Ez egy zsidó lány volt, s ha bárki tudomást szerzett volna róla, hogy a lakásán van, vagy arról, hogy hogyan került oda, hát nem csak a jelvényének, de talán még az életének is búcsút mondhatott volna. Arról nem is beszélve, hogy Alinát talán azonnal megölték volna, amint megtalálják. Ő azonban nem akarta, hogy a lány meghaljon. A lány egy olyan érzést hívott benne a felszínre, amit mindössze egyszer érzett korábban. Annyi nő, mégis mindegyik csak pár napnyi élvezetet jelentett számára, semmi többet. Azt a többet ezelőtt egyszer érezte, s akkor mindent elrontott. Ezúttal máshogy akarta. Hiába volt Alina valaki teljesen más, ki akarta próbálni, mi lett volna ha... És ebben őt nem akadályozhatta meg egy világháború. Jonel megszerezte, amit akart. Csak abban reménykedhetett, hogy egy őrmester lakását nem fogják átkutatni. Hisz ez az ő feladata volt. Keserűen nevetett fel. Mégis mit tett? Úgy sem volt túl sok értelme az életének. Ha lebukik, hát vége.