ÉG A TŰZ, csak lángoljon, rakjuk meg ✔

𝟏𝟒.

– Mégis mi baj van velem? – sóhajtotta Alina.

Fejét a frissen megfordított párna hűvösébe fúrta, hogy ne kelljen továbbra is Jonelra néznie. A férfi látványa mindig csak összezavarta. Egyszerre vonzotta, taszította, figyelmeztette és nyugtatta meg őt. Tudta, hogy nem szabadna így éreznie. Nem szabadna így szeretnie Jonelt, így ragaszkodnia hozzá. Nem akarta, hogy Jonel így kontrollálja őt. De most is, ahogy a férfi ujjai simították a hátát... Jonel volt az egyetlen ember, akihez ragaszkodhatott, valakibe pedig kapaszkodnia kellett, ha nem akart biztos pont nélkül vergődni a bizonytalanságban. Jonel pedig... rettenetes ember volt. De ember. Az egyetlen, akit láthatott.

– Semmi baj nincs veled. – Jonel közelebb csúszott a hason fekvő lányhoz, s a haját kezdte simogatni. Mozdulatai ilyenkor egészen lágyak voltak, s mindig meglepték Alinát. Ezek a simítások egészen elhitették vele, hogy Jonel egyáltalán nem olyan durva, mint az az emlékezetében él. – Ha háborút akarsz nyerni, el kell hitetni a népeddel, hogy szörnyű ellenség ellen harcolnak, hogy csakis az ő érdeküket szolgálja a háború. Ha valakit lehet hibáztatni, ha van ki ellen hangolni...

– Most nem arról van szó, hogy zsidó vagyok. – Alina vörös szemekkel pillantott fel a párnából. Már rég nem ez érdekelte. Magára volt dühöst. Jonel miatt.

– Akkor?

– Istenem, Jonel!

Alina a hátára gördült, s hangtalan sóhajjal nyúlt a férfi tarkója után, hogy magához vonhassa. Jonel bőre a nyári melegtől izzadtan simult a testéhez, mégis jólesett ilyen közel lenni hozzá, érezni izmainak összes apró rándulását, s ahogyan a haja az arcába lóg.

Mindenre ez volt a megoldás. Megcsókolni Jonelt, és úgy tenni, mintha semmi aggasztó nem lett volna ebben az egészben. Ő nem számítana bűnözőnek, Jonel nem lenne törvényszegő katona, s ez nem egy olyan kapcsolat lenne, melyre soha nem kerülhetett volna sor, ha Alina rendelkezik saját akarattal és joggal a döntésre. Ám valójában, ha a világ nem egy ilyen groteszk, undorító hely lett volna, ők ketten sosem jutnak el ide. Alina sohasem tudta volna szeretni Jonelt, hisz pontosan látta volna, milyen ember. Menekült volna tőle, éppen úgy, ahogy azt először akarta. De így, hogy csak ő volt...

Hosszú hetekig szinte minden nap eszébe jutott, milyen jó lesz majd egy nap végre örökre elhagyni Jonelt. Elsétálni, és nem látni őt többet. Elfelejteni a férfit, új életet kezdeni. Ám most már nem vágyott erre. Lassan úgy érezte, nem létezik más lehetőség, csak az, hogy Jonel mellett marad. Jonel a túlélést jelentette. Az egyetlen formáját a túlélésnek, hisz nem létezett más opció Alina számára.

– Nincs veled semmi baj – lelelte Jonel Alina fülébe. A lány fölé mászott. – Nem vagy tökéletes... Akaratos vagy és szemtelen – beszéd közben ujjai a lány csuklóira tekeredtek, s elkezdték őket felfelé tolni –, de milyen kurva unalmas lenne már, ha nem lennél ilyen? Unatkoznék.

Alina megrántotta ugyan a kezeit, de tudta már, hogy Jonel úgysem fogja őt elengedni. Elégedett mosolyra húzta a száját.

– Százszor olyan szörnyű vagy, mint én valaha is voltam vagy leszek.

Jonel szemeiben felsőbbrendű fény villant, majd ismét a lány nyakához hajolt. Ajkai lassan súrolták végig a torkát.

– Ezerszer. – Nyelve vékony ösvényt húzott a korábban végigjárt úton, ujjait pedig egyre keményebben szorította bilincsbe. – De valamiért most is azt érzem, hogy ez nem zavar téged.

Alina nem válaszolt, csak a levegőt tartotta vissza. Jonel csípője lassan mozdult.

– Lehet, hogy szörnyűnek tartasz, de akarsz engem, Lina – suttogta Jonel. A hangjában egy cseppnyi kétely sem volt, szavai magabiztosan hagyták el a száját.