ÉG A TŰZ, csak lángoljon, rakjuk meg ✔

𝟕.

Mikor Alina másnap felébredt, egyedül találta magát. Jonelt keresve kapkodta a fejét, de nem látta őt a szobában. Nagyot nyújtózott hát, majd végigsimította a lepedőt, ahol a férfi korábban feküdt. Hideg volt, tehát már egy jó ideje felébredhetett. A lány nem igazán tudta eldönteni, hogy inkább csalódottságot, vagy megkönnyebülést érez. Valahogy mindkettő egyszerre kavargott benne, s hol az egyik, hol a másik került felszínre.

Nem akart még kikelni a takaró alól. Olyan jó volt a tiszta, puha ágyban feküdni, s érezni a meleget, ami körülvette. Még Jonel őt körbevevő illata sem zavarhatta meg a pillanatot. A hasára fordult hát, s arcát a párnába temetve folytatta a gondolkodást. Mert nem tudott mást tenni, csak gondolkodni. Meg akarta érteni, hogy mi történt az elmúlt nap, melyről minden emléke homályos és érthetetlen volt. Olyan gyorsan történt az egész.

Felidézte magában a pillanatot, mikor Jonel rálőtt, szándékosan célt tévesztve, s ő csak feküdt, tehetetlenül, sárba és értetlenségbe burkolózva. Jonel megszöktette őt, pedig látszólag semmi indoka nem volt rá. Miért érdekelte ennyire a férfit egy egyszerű lány, mikor láthatóan a külseje és a jelleme is megvolt hozzá, hogy szinte bárkit megszerezzen. Alina kételyektől szorongva markolt a párnába, s még szorosabban hunyta le a szemét. De Jonel valamiért mégis megszöktette, s úgy viselkedett vele, ahogy a lány korábban elképzelni sem tudta, ahogyan azt sem, hogy valaha kellemes emlékek fogják fűzni az őrmesterhez. Most azonban, ahogy visszagondolt a múlt éjszakára, csak kellemes emlékként tudta felidézni a férfi ölelését. Legszívesebben pofon vágta volna magát emiatt. Jonelt magát még mindig nem kedvelte. Felejteni akart, elfeledni mindent, ami azelőtt történt, hogy betette a lábát ebbe a lakásba. Mindent amit a férfi tett vele. A gond csak az volt, hogy ha rágondolt, Jonelt még mindig az akaratos, kegyetlen őrmesterként látta, s hiába a múlt éjszaka, még mindig tartott tőle. Nem tudta, hol lehet a férfi, de rettegett az újabb, elkerülhetetlen találkozásuktól. Jonel képviselt mindent, ami addig szörnyűség történt vele. Jonel maga volt a felsőbb hatalmak megtestesítője, s az erőszakos, nemet nem ismerő férfi egyaránt. Alinának be kellett ismernie, hogy mindezzel szemben, valójában fogalma sincs róla, ki is ő. A csomagtartóból kihallgatott beszélgetés megmaradt foszlányaira gondolt. A másik férfi Jonel múltját emlegette. Egy olyan múltat, mely még láthatóan most is kísértette. Alinát kínozta a kíváncsiság, hogy megtudhassa mi történt azelőtt. A gond csak az volt, hogy semmi esélyt nem látott rá, hogy Jonel bármi ilyesmit az orrára kössön. Jószerével semmit nem tudott a férfiről, s a férfi sem róla. Gyakorlatilag ismeretlenek voltak, s éppen ezért volt érthetetlen számára minden.

Alina ekkor ismét a hátára gördült, s még egyet nyújtózott. Felült, s most már kipihenten nézett végig a szobán. Az ágy az egyik, ajtóval szemben lévő sarokban volt, a másikba pedig egy íróasztalt illesztettek, a tetején papírkupacok, előtte pedig szék állt, rajta az őrmester előző nap levetett ruháival. Az ággyal szemben egy ruhásszekrény simult a fehér falnak. Minden olyan egyszerű volt, teljesen hétköznapi. A szürke függöny is bárki szobájában lóghatott volna, mely az íróasztal felett lengedezett.

Alina lassan kászálódott ki a takaró alól. Meztelen talpa alatt jéghidegnek érezte a parkettát. Kíváncsian araszolt közelebb az íróasztalhoz. A papírok mind mappákban álltak, ahhoz pedig nem volt bátorsága, hogy bármelyikhez is hozzáérjen. A széken álló ruhákhoz fordult hát. Az éjszaka alatt már megszáradtak, s most, mint az őrmester levetett lénye lógtak a szék támláján. Alina nem bírta ki, hogy ne emelje fel remegő kezét, s ne nyúljon hozzá a barna anyaghoz. Mintha égetett volna, úgy kapta el tőle a kezét, s lépett egyet hátra. Még mindig fogalma sem volt, hol lehet a férfi.

Óvatosan, hang nélkül lépkedett az ajtóhoz, s állt meg előtte, hogy hallgatózzon. Odakintről még csak neszt sem hallott, így lenyomta a kilincset. A hálóból kilépve tekintetét azonnal végigfuttatta a lakáson, de egy lelket sem látott. Jonel teljesen eltűnt. Alina első útja a konyhába vezetett, hogy olthassa a szomját. Félve kezdte kinyitogatni a kis konyhapult feletti faszekrényeket, pohár után kutatva. Még mindig megrökönyödéssel töltötte el, hogy semmi különlegest nem talált. Valójában maga sem tudta, hogy mire számított, de semmiképp sem fémedényekre és fűszerekre. Végül a harmadik szekrényben találta meg a tányérokat és poharakat. Kivett egy egyszerű üvegpoharat, s a csaphoz lépett, hogy színig tölthesse. Két nagy pohár vízzel később elégedetten lépett hátrébb. Legszívesebben még ivott volna, de tudta, hogy célszerűbb várnia, nehogy a túl sok hirtelen folyadéktól hányni kezdjen. Az éhség azonban még mindig kínozta. A hűtőhöz lépett, bár nem nagyon volt bátorsága bármit is engedély nélkül kivenni belőle. A hűtő fehér volt, semmilyen különleges mágnes vagy fénykép nem volt rajta. Semmi nyoma Jonelnak, semmi, amiről többet tudhatott volna meg a férfiról. A hűtőn azonban mégiscsak volt valami. Egy cetlit ragasztottak a közepére, rajta a már korábbról ismert, nyomtatott írással.