ÉG A TŰZ, csak lángoljon, rakjuk meg ✔

𝟏𝟔.

Hetek teltek el, majd hónapok, végül pedig egy teljes évnél is több idő.

Jonel talán élete legszörnyűbb időszakát élte. Alina távozása után nem tért jó útra, de még csak még lekezelőbb sem lett az emberekkel. Egyszerűen nem tett semmit. Minden erejével a változás ellen küzdött. Már csak hiúságból is elvárta magától, hogy Alina hiánya ne okozzon törést az életében, s foggal-körömmel harcolt azért, hogy ne vágyakozzon utána. Mégis újra és újra azon kapta magát, hogy eszébe jut a lány.

– Lina – mondta idegen nőknek, s suttogta sokszor a szobája magányában is.

Mindig csak az ágy egyik oldalán aludt, és minden reggel reménykedve pillantott a túloldalra, hátha ott találja Alinát. Soha senkit nem volt hajlandó beengedni az ágyába. Ez nem azt jelentette, hogy az alkoholmámorban úszó szeszes éjszakákon nem töltötték be a lakását idegen nők sóhajai. Mert betöltötték. Nem is ritkán. De az ágy ilyenkor nem játszott szerepet. Jonel önmagát meghazudtoló szentimentalizmussal óvta mindazt, mi a lánnyal töltött időszakra emlékeztette, mintha így megőrizhetné az egyetlen nő emlékét, aki valaha kimondta neki, hogy szereti, és ő viszont is érzett valamit... valami igazinak tűnőt. Valami olyat, amit soha korábban. Egy olyan intenzív érzés fogta el, mit sem megmagyarázni, sem pedig elfogadni nem tudott. Ki akarta lökni magából. Ez nem ő volt. Az igazi Jonel, akit ismert, sohasem gondolt volna arra, hogy nő után szaladjon. Akkor mégis hogyan volt lehetséges, hogy gyengébb, illuminált pillanataiban még ez is felmerült benne?

Régen azt hitte, szerette Rózsit. A lányt, kire Alina emlékeztette azon tavaszi napon, a gyalogmenet sorai között. Most már tudta, hogy sohasem volt szerelmes Rózsiba, s ha mégis az volt, hát még feleannyira sem, mint Alinába. Mert Alina valóban hiányzott, olyképpen, ahogyan nem is képzelte, hogy valaki hiányozni tud. Nem csak a teste vágyakozott utána, nem csak egy perverz gondolat volt az agyában, kinek szerepét valójában bárki betölthette volna. Neki maga Alina hiányzott. A lány apró mosolyai, kezének óvatos mozdulatai, a törékeny teste, ahogy a férfi oldalához bújik. Jonel akarta őt. Szeretni akarta. Elmondani neki, hogy szereti. Talán korábban is ezt kellett volna tennie. De nem tette, a lány elment, ő pedig ismét egyedül maradt.

Gyűlölte őt ezért. Mérges volt, és úgy haragudott, hogy néha nem létezett elég ital és elég gyorsmenet, ami segített volna feledtetni vele a dühöt. Az addig éveken át érdektelen Jonelt most egy haragtól és feszültségtől szétrobbanó énje váltotta fel. Ez pedig nem maradhatott így sokáig.

Alina sokáig szenvedett, ám neki korántsem Jonel hiánya okozta a legtöbb gondot. Annál inkább az, hogy teljesen egyedül maradt, és fogalma sem volt arról, mihez is kéne kezdenie. Azt persze tudta, hogy élnie kéne az életét, folytatni valahogyan, csupán csak a dolog mikéntje okozott neki nehézséget.

A végtelenül kiszámíthatatlan és bizonytalan időszak után, melyet Jonellal töltött, most minden kiszabadult belőle, mit addig minden erejével elfojtott. Düh, elárultság, csalódottság emésztette, s a gyász. Szüleinek halála semmihez sem hasonlítható űrt hagyott benne, mit sokáig senkivel sem tudott megosztani. Egészen Andrei felbukkanásáig.

A bátyja visszatérése új erővel töltötte el a lányt, és határtalan örömmel. Már letett róla, hogy valaha is látni fogja még egyszer. Szinte minden nap találkoztak, és sokszor hosszú órákon át csak némán ültek egymás mellett, összeérő vállakkal, s a falat bámulták, egymásra sem néztek. A másik légzését hallgatták, és gondolkoztak. Nem beszéltek sokat az elmúlt hónapokról, csak annyit, amennyit kötelezőnek éreztek.

Alina mégis szenvedett a gondolataitól. Ahogyan rettenetesen lassan, de csillapodni kezdtek kissé az érzelmei, egyre többet gondolt Jonelra úgy, mint akkor, mikor még nála volt. Szerette elhitetni magával, hogy kegyetlennek tartja őt, és érzéketlenül undorítónak. Szerette elhinni magának, hogy most már tisztán látja, hogy az egyetlen helyes megoldást választotta: eljönni Joneltól és sohasem nézni vissza. Mégis visszanézett. Mégis gondolt a férfira, és ez megrémisztette. A gondolatok léténél pedig csak a gondolatok milyensége jelentett nagyobb és aggasztóbb problémát.