ÉG A TŰZ, csak lángoljon, rakjuk meg ✔

𝟏𝟓.

– Lina...

– Mostantól nem kell nálad élnem. Nincs rád szükségem.

Félszegen lépett hátrébb Joneltól. Most, hogy itt állt, ahol régebben már olyan sokszor, ismét kezdte a sajátjának érezni az életét. Nem volt már minden Jonel kezében. Már nem tőle függött az élete. Hirtelen végeláthatatlan mennyiségű lehetőség jelent meg számára. Élhetett volna végre egyedül. Megkereshette az ismerőseit, akiktől elszakították. Meg kellett tudnia, él-e még a testvére. Dolgozhatott volna, mint bármelyik normális ember, hogy aztán egy napon találkozzon egy férfival, és...

– Nem kell velem maradnod, de ez nem jelenti azt, hogy nem akarom, hogy maradj. Nem fog minden pillanatok alatt visszaállni a régibe. Szükséged lehet rám...

– Egy kis ideig talán igen. De nem örökké.

– Lina!

Jonel kezei ökölbe szorultak. Alina nem tehette ezt vele. Nem szép szavakért kezdett lövöldözésbe a pályaudvaron, a viharban, hogy időt nyerjen maguknak. Nem szép szavakért rejtegette őt és kockáztatta az életét minden áldott nap. Úgy érezte, Alina nem hagyhatja el őt ilyen egyszerűen. Nem ezt érdemelte. Nem ezt akarta, s szentül hitte, hogy a szíve mélyén Alina sem akar valóban eltűnni.

– Ne felejtsd el, hogy mit tettél velem! – mondta a lány halkan, mintha csak olvasott volna Jonel gondolataiban. Talán így is volt. A férfi arcára most leplezetlenül ült ki az elárult harag. A szemei villogtak, ám Alina nem félt tőle. Talán hiba volt azt hinni, Jonel már nem bántaná. – Mert én még most is pontosan emlékszem rá, soha nem fogod tudni elfeledtetni velem.

– Miért, mit tettem veled? Adtam tetőt a fejed fölé. Elrejtettelek, hogy ne halj meg. Megmentettelek a haláltábortól. Valóban, mekkora geci is vagyok én...

Gúnyosan rázta a fejét, s lépett közelebb a lányhoz. A hangján érezni lehetett, hogy legszívesebben üvöltene, mégis visszafogja magát. Senki nem volt a közelükben, a park üresen állt, s egyre csak sötétedett.

– Még van pofád úgy tenni, mintha szent lennél? – Még mindig nem félt, s csak indulatoktól remegő lábai miatt lépett hátra. – Kurvára meg akartál erőszakolni, Jonel! Nem egyszer. Soha nem kértelek, hogy érj hozzám, mégis újra és újra megtetted. Ez alól nem oldoz fel, hogy...

– Talán elfelejted, mennyit sóhajtoztad azóta a nevemet? Vagy hogy hányszor akartad, hogy basszalak meg? Ne add elő nekem az apácát!

– Mintha lett volna más választásom!

Jonel közeledni kezdett, s Alina most először érzett félelmet. Riadtan nézett körbe, de senkit nem látott. Egy árva lelket sem. Egyedül voltak. A lány lassan hátrálni kezdett, de Jonel egyre csak követte őt.

– Volt választásod! Végig volt! Elmehettél volna! Nem mentél!

– Mert élni akartam!

Alina sírva fakadt, ám ez most nem hatotta meg Jonelt, ki csak egy dolgot akart: bebizonyítani, hogy a lány téved, és neki van igaza. Kétségbeesett, hogy elveszti őt. Egy utolsó lépéssel elég közel került, hogy megragadhassa a karját, és magához ránthassa. Ujjai fájdalmasan keményen mélyedtek a bőrébe. Alina a másik kezével próbálta meg mellkason csapni, és ellökni a férfit, ki így azt a kezét is elkapta. A lány szabadulni próbált, de Jonel minden lépését követte, míg háta egy fa törzsének nem ütközött. Jonel úgy szegezte oda, hogy esélye sem volt menekülni. Tudta már, hogyha Jonel nem akarja, hogy elmenjen, nem is fog tudni. Fejét a fa törzsének vetette, s dacosan bámult a katona zöldes szemeibe. Nem fog megalázkodni. Eddig sem tette, s nem is most fog eljönni ez a nap.