\Az idő lány /\F. F/ \Tom Holland\/ Pókember/ \ Marvel/ BEFEjEZVE

Hó zivatar

Sírva futok előre, ameddig csak tudok. Hirtelen csak a kabátomat és a benne lévő telefonomat tudtam elhozni. A szemembe szállt a hó, alig láttam tőle. Amikor teljesen elfáradtam, márcsak sétálni volt erőm. Mindenhol boldog gyerekek szaladtak a hóban, és játszottak. Családok nevetve építettek hóembert, vagy szánkóztak. Én egyedül, család és menedék nélkül jártam a várost. Biztos már valahol keresnek és mindenáron el akarnak kapni. Láttam a leheletemet. Hideg volt. Perceken belül átt fagytam. Könnyeim nem akartak elapadni. Mindenhol csak boldog embereket látni. Én pedig egyedül vagyok. Teljesen egyedül. Nem sok barátom volt. Egy-kettő. Azok pedig elköltöztek tavaj. A helyzetem kilátástalan volt. Tudtam hogy ma kint kell hogy aludjak. *de ilyen hidegben? * A gondolataimban éppen szörnyet halltam. Le kellet ülnöm valahová. Később találtam egy padot ami el volt fedve.

Fáztam. Már 8 óra volt. Sötétt és hideg. Féltem hátha valaki elrabol majd. Vagy megtámadnak. Még mindig azon a padon ültem.

Mikor már üres volt az utca, és a telóm is lemerült, már igazán átt fagytam. Nem volt mire figyelnem. És ekkor... Eltört a mécses. Olyan erővel elkeztem zokogni, mintha a Niagara indult volna meg. Remegtem és pánikoltam. Nem tudtam használni az erőmet csak pár párszor. Ha nagyon akartam. De néha kimerített. Így menekülni sem tudtam volna.

-Maszkos idegen-

Sebesen suhantam átt az éjszakán. Nyugodt este volt. Semmi különös. A csillagok gyönyörűen táncoltak az égen. Semmi felhő nem volt. Nem gátolta a hold ragyogását. Jó hideg volt. Felültem egy magas ház teteére, és néztem a várost. Nem sokan voltak az utcákon. Néhány kocsi elgurult, de csendes éjszaka volt. Már majdnem hajnal fel 1 volt mikor úgy döntöttem hogy jó lenne haza menni. Sehol nem láttam veszélyt. Le ugrottam a házról, és még alacsonyan lengtem egy-kettőt. - jó lesz haza menni. - szóltam, de inkább csak magamhoz. Éppen mentem volna haza, mikor jobb felől sírást hallottam. Egyből megálltam, és vissza mentem. Először felülről figyelten a lányt, aki remegett és zokogott. Majd leugrottam elé.

-Vanessa -

Abba sem tudtam hagyni a sirast. Elment az időérzékem. Nem tudtam hány óra van, vagy mióta sírok. Egyszer csak egy nagy huppanást hallottam. Lenéztem és 2 lábfejet pillantottam meg. Felnéztem, hogy megtudjam ki lehet a gazdájuk. A könnyes szememmel és az utcai lámpák kopottas sárga színéből annyit szűrtem le, hogy ő itt egy férfi. Meg riadtam, és hátra akartam futni. Ezt ő észre vette. Egyből kedves hangon hozzám szólt.

-Álj! Ne félj. Nem akarlak bántani.

felnéztem rá, és most ismertem ki ő valójában. Piros maszkot viselt, fehér is szálakkal benne. Fehér nagy szem része volt. Egyből leesett hogy ő előttem nem más mint a híres neves pókember. Egyből megnyugodtam.

-Elmondod mi a gond?

Gondolkoztam hogy elmondjam - e neki hogy mutáns vagyok. De mivel ő is csak egy ilyesmi. Úgy döntöttem nem ezzel kezdek.

-Nem mehetek haza. - mondtam sírós hangon.

-Miért nem? Esetleg valami baj történt a szüleiddel? Össze vesztetek? Esetleg csináltál valami roszat?

-Nekem... N... nekem nincs családom... Árva vagyok. És nem mehetek vissza az árva házba. - lesütöttem szemeimet. Pókember szemei kitágultak. Ha lehet ezeket szemnek nevezni.

-S...Sajnálom. Nem tudtam.

-Nem baj. Tényleg. Nem tudhattad.

-Miért nem engednek vissza. Biztosan keresnek már.

-igen lehet. - Úgy döntöttem nem mondom el. Ki tudja hogy mit csinálna.

-Gyere vissza viszlek. - mondta majd nyújtotta a kezét. Jajj ne. Nem mehetek még a közelbe sem. El kell menekülnöm. Azzal a lendülettel elkeztem futni. Nem álltam meg. Féltem hogy elcsúszok, de mégjobban adtól hogy vissza visz oda.

-pókember-

Mikor a lány elkezdett futni, nem értettem. Azt hitten vissza akar menni. Nem értettem mi folyik itt. Gyors volt. Mire feleszméltem mi történt, már legalább 300méterre járt. Gyorsan utánna mentem. Amikor fel akartam kapni, hirtelen éltünk. Én pedig teljes erővel a falnak csapódtam. Felnéztem és sehol sem volt. Majd hirtelen egy kisebb fény jött az egyik irányból és élőjött.
*mi... a*
Gyorsam utánna eredtem és most sikerült el kapni.

-Miért futsz? És mi volt ez az előbb? - kérdeztem idegesen.

-Én... Én... Mutáns vagyok.-mondta és a földet bámulta. Mintha ez szégyen lenne. Egyből leesett hogy azért nem akart vissza menni hisz mindig azt mondta Fury hogy az ilyeneket elzárják. Ezért kell őket össze gyűjtenünk és kivizsgálnunk. Meg persze megmentenünk.

-Ne aggódj. Tudok egy biztos helyet-mondtam olyan nyogodtan és kedvesen ahogy csak tudtam.

-Hova mennénk? Ahol nem kapnának el?

-S.H.I.E.L.D.

-aha. - felelte.

-Ők mentik a mutánsokat.

-Akkor induljunk. - Nagyon sajnáltam.