Az alakváltó Középföldén

6. Veszélyek közt

Göröngyös, keskeny út vezetett felfelé a hegyekre. Noha jóval dél után járt az idő, furcsa, nyomott volt a levegő, és egyre nagyobb sötétség telepedett rájuk. Este lett már, mire esni kezdett az eső. Először csak csepergett, de hamarosan derekasan rákezdett, olyannyira, hogy még Lia is csak az előtt kapaszkodó törp hátát látta. A villámok kísérteties fénybe vonták a táj, a mennydörgés elnyomott minden más hangot, s a csúszós úton, a meredély mellett egyensúlyozva Lia szívét félelem szállta meg.

-Nyavalyás eső, hogy fog így száraz ruhánk maradni!?! Äule verése ez a vihar, én mondom.

-Se étel, se pihenés, de még csak szárazság sincs.

-Cudar egy idő, csak lennénk már Vadonföldén.

-Mind lezuhanunk, hisz elég egy rossz mozdulat, és aki leesik, magával ránthatja a többieket.

-Még a kőóriások is felébredhetnek, s akkor jaj nekünk.

-Elég a nyavalygásból! Ez csak egy vihar, egyszer vége lesz.-szólt közbe ingerülten Thorin.

-Nem komám, ez nem égzengés lesz. Hanem csatavihar. Nézzétek!

Lia tágra nyílt szemmel figyelt s olyan erősen szorította az előtte haladó Bofur kezét, hogy egészen elfehéredett. Az egyik hegyoldal felállt, és egy hatalmas kőóriás alakja bontakozott ki a villámok fényénél. Ekkor megmozdult alattuk a talaj. Az óriás, akinek a lábán sétáltak, felállt, két részre szakítva a csapatot.

-Mind meghalunk!-sikoltott fel Lia, de hangját nem lehetett hallani. A kőóriások verekedni kezdtek. Kisebb-nagyobb kődarabok pottyantak a fejükre, az egyik Liát is eltalálta, de szerencsére nem zuhant le senki. Közelebb került az óriásuk egyik lába a szilárd hegyhez, így akik ott álltak, azok át tudtak ugrani. Kili és a többiek viszont ott ragadtak az óriáson. A kőóriás fejéhez iszonyatos méretű sziklát vágott az első óriás, megölve azt, lába pedig a szilárd kőfal felé dőlt.

-Fili!-ordított fel Thorin.

Lia elrugaszkodott a párkányról. Szárnyaival gyorsan repült a vihar pusztító szelét meglovagolva. Kili mellé érve leszállt. Teste felizzott, szeme olvadt aranyként csillogott, haja energiával telve glóriaként lebegett feje körül. Vörös-arany buborék jelent meg a kőfalon álló törpök körül. A buborék porrá zúzta a köveket, amik az útjába kerültek. A halott kőóriás a mélybe zuhant. A buborék pedig eltűnt. Thorinék odarohanva mindenkit épségben, bár némileg szédelegve találtak.

-Köszönöm.-mondta Thorin halkan, az alakváltó csak biccentett. Ekkor hatalmas villám szelte át az égboltot. A villám a lány lába alatt álló párkányba csapódott, és ő a mélybe zuhant. Thorin rémült arccal kapott utána. A lány medálja lecsúszott, és annak a függőjét sikerült megragadnia. Lia a bőr zsinórját szorongatta, lábával támaszt próbált találnia sima falon.

Ekkor halk pendülés hallatszott. A zsinór elszakadt.

Lia a mélybe zuhant.

Lia egy fehér szobában tért magához. Csak lassan indultak el a gondolatai. Utolsó emléke az volt, hogy tudta, hogy meg fog halni. Ez a hely viszont nem a mennyországnak tűnt. Ekkor egy ismerős alak lépett be az ajtón.

-Elrond uram!

-Örülök, hogy jobban vagy, Lia. Már kezdtem aggódni miattad.

-Mi történt?-kérdezte türelmetlenül a lány.

-Lindir talált rád, amikor vadászni volta csapatával. Orkokat üldöztek, és a kanyonban találtak rád. Eszméletlen voltál, és a lábad is eltört.

Lia a takarót felhajtva szemügyre vette a fehér kötést.

-Mikor indulhatok a törpök után?

-Holnap.

-Nem adnátok lovat, kérlek? Erőmet nem tudom használni a medálom nélkül, és a lehető leghamarabb utol kell érnem a többieket.

-Megkérdezem Glorfindelt. Az ő lova a leggyorsabb egész Völgyzugolyban.

-Köszönöm.-mondta a lány és álomba merült.

Másnap Völgyzugoly kapuja előtt egy magas, fehér köpenyes alak tűnt fel. Egy szőke, kék szemű tünde kísérte.

-Köszönöm, hogy kölcsönadtad lovad Glorfindel. De áruld el, hogyan fog hazajutni? Kétségtelen, hogy nem lesz lehetőségem visszahozni.

-Asfaloth okos állat, egyedül is visszatalál.

-Mae govannen. Gîl síla na lû govaded!

-Belain na le. Namárië!

Lia lóra ült és elvágtatott. Hosszú út várt rá, de elemózsiás tarisznyája tele volt, így vidám szívvel indult el.