Mindig a remény hal meg utoljára

II.fejezet

Az étel elfogyott. Parlo anyja egyre rosszabbul volt. Az apja lába nem volt jól. Már éheztek. Megnézte Nlemit, az anyját. Aludt. Átsétált apjához. Ő is aludt. Pedig remélte az apja mesél majd még történeteket. Mint mindig. Nagyon tetszettek a történetei. Például mikor elmesélte, hogy először 18 évesen járt ki. Meg hogy majd ő is 18 évesen fog ki menni. De most olyan helyzetben vannak, hogy már lassan el kell indulnia, ki. Még csak 10 éves volt. 8 év volt az apja által igért időpontig. Még nem akart menni. Még várt volna. Érezte, hogy semmi esélye nincsen. Gyertyát gyújtott, és imádkozott. Mást nem tudott. Alig kezdett el imádkozni, kiáltásokat hallott, sikolyokat. Biztos megint valakit elkaptak. Kirázta a hideg. Majd az apja kiáltását hallotta.

- Parlo!

- Jövök!

Az apja belekezdett:

- Figyelj fiam... Már elfogyott az étel. Egyre éhesebbek leszünk. Kút van, de étel, amit szánkba tehetünk, nincs. El kell indulnod. – fejezte be mondandóját az apja. Parlo ellenkezett volna, vagy lettek volna kifogásai, de engedelmesen, bólintott, és szólt.

- Megyek. – azzal az apja kezébe adott egy térképet. Parlo kisétált a szobából, és felhúzta egyetlen cipőjét. Nagy levegőt vett, kisétált az ajtón, és elhagyta a pajzsot.