Mindig a remény hal meg utoljára

XII. fejezet

- Parlo! Én elhiszem, hogy az egyik fából jöttél, de biztos, hogy ebből a parkból? – kezdett nyavalyogni Kriszta, mikor már majdnem az összes fát átkutatták.

- Biztos. – helyeselt Parlo

- De már majdnem az összes fát átnéztük. És még mindig semmi. – folytatta a nyafogást Kriszta.

- Tudom. Még találjuk meg a kapumat, és majd holnap átmegyünk oda. Oké?

- Oké, még csak az a pár fa maradt! – mutatott pár fa irányába Kriszta, majd folytatta- Csak tudod, elég nehéz feldolgozni ezt az egészet, hogy több 100 dimenzióban belesek egy nap ez fura. És ki tudja még hány dimenzió van a világon?

- Jó, oké értlek. Megtaláljuk, megjegyezzük, és megyünk aludni. – mondta Parlo. Majd Kriszta komótosan odasétált egy fához, és rutin szerűen kinyitotta a következő kaput. Itt csak felhők voltak. Azokon lehetett járkálni, végtelen kék ég, végtelen felhőknek az útja, semmi más. Nem akarta megpróbálni, hogy tud-e járni a felhőkön, mert valóságban nem lehet, és ha leesik ki tudja mi lesz.

- Ez sem az. –mondta Parlo. De Kriszta ezt már tudta. Már előtte volt a kép, kb. hogyan is nézhet ki az a bizonyos hely. Ezt a kaput is bezárta. Miközben odasétált egy másik fához, mondta Parlonak, mintha fogorvosi rendelőben lenne:

- Következő!

Mikor kinyitotta a kaput egy városkába ért, sikátorba. Minden nagyon virító színű volt. A falak, azt út a lámpák, minden. Kivéve az ég, az sötét volt. Csak a lámpa fénye világított. Kriszta bennebb lépett. Parlo mondta volna, hogy nem ez az, hisz neki egy alagútba földalatti járatba nyílik a kapuja, nem egy sárga, meg minden színű vírító falak közé, mikor megjelent Kriszta előtt egy ember. Mintha hamuból lett volna. Sőt. Olyan volt mintha csak hamu lenne. Csak magasabb mint egy sima ember. Megfogta Krisztát, és elfutott vele. Parlo utána ment volna, de megjelent a semmiből egy másik, és utána nyúlt. Ő reflexből becsukta az ajtót.