Mindig a remény hal meg utoljára

XV. fejezet

Parlo ott állt a fa előtt ami elnyelte Krisztát. Most akkor Kriszta miatta tűnt el? Mert ő meg akarat találni a világát? Késő délután volt, meleg volt. Csak gondolkodott míg gondolatai verték agyon minden másodpercben. Furdalta a lelkiismeret. Ordított volna, de nem mert az itt ott járkáló emberek miatt. Leült a fűbe. Majdnem sírt. Majd egy érzés támadt benne, ami arra késztette: Ne adja fel! Felállt és megerősödött. De most mihez kezdjen? Menjen Kriszta után? Vagy menjen ételért? Egy 5 perc után kész lett benne a terv: elmegy visz ételt a szüleinek, majd elmegy Kriszta után. Még csak pár fa maradt amit nem néztek meg. Ránézett az egyikre, majd tudta, hogy ez az ő fája. Kinyitotta a kaput, bent sötétség volt. Becsukta az ajtót és elkezdett menni tovább a lyukban. Egyre szűkebb lett a lyuk. Már tudta: jó helyen jár. Majd könnyek ültek ki a szemére, és olyan öröm töltötte amilyet nem élhetett át mert apját látta.