Mindig a remény hal meg utoljára

XXIII. fejezet

Felgyújtották a falakta. A vár falát, a védő falat, szinte mindenhol. A vár olyan volt mint az 1800-as években. A bejárati ajtóhoz értek. Az 3-szor könnyebb volt betörni mint a fő kaput. Egy nagy terembe nyílt a kapu. Tiszta üres volt. A terem középen volt egy csigalépcső fel a plafonig. Meg még a lépcső mellett is volt pár ajtó. A tömeg szétoszlódott. Parlo és Brénó fel mentek a lépcsőn. Már nagy füst volt bent. Fentről, a plafonról, esett is le jó pár gerenda a tűz miatt. Felértek a lépcsőn. Körbe lehetett járni a lépcsőt mikor felértél. Volt korlát is. Plafonig érő ablakok voltak mint a templomban.

- Krisztát elvesszük, és léptünk. – mondta kissé izgatottan Brénó. A lépcső feljáratával volt egy ajtó. Azt be sem kellett törni mert nyitva volt. Bent volt Kriszta megkötözve egy székhez, mellette a király egy trón szerűségen. Mikor a király meglátta a nagy tömeget felállt és hátrálni kezdett a trón mögé. Az emberek itt is elkezdték felgyújtani szőnyegeket, függönyöket. Már alig lehetett levegőt kapni a füsttől. Brénó és Parlo értek oda elsőként, ők elhozták Krisztát, nem foglalkoztak velük, a többi embernek csak a király kellett. Kiértek a trónteremből. Mikor Brénó rálépett volna lépcsőre, az nagy lángot vetett, és lezuhant a földre. A tűz miatt. Most hogyan jutnak le? Majd mikor Parlo meglátta, hogy meggyúlt a ruhája, majdnem elájult.