F L A M E S O F S I N |✔ ÁTÍRÁS ALATT|

-9-

- Hát itt is van...- mondta.

Minden igyekezetem ellenére sem tudtam felé olyan tekintetet küldeni, amitől holtan rogyott volna a földre. 

Mikor karon ragadott, a már jól ismert szavai ismét megcsapták a fülemet. 

- Viselkedj!- parancsolt rám, majd a szoba bejáratával szemben lévő ajtó kilincsére helyezte kezét. Mikor nem állta útját semmi, Matteo szorosan maga mellett húzott kifelé. Hányingerem volt a közelségétől. Ez a gondolat pedig annyira elnyomta a tudatomat, hogy észre sem vettem, hova érkeztünk. 

- Itt van az én legújabb trófeám- tolt maga elé színpadiasan. Csak ekkor vettem szemügyre az előttem elterülő teraszt, amin egy hosszú asztalt körbeülő emberek tömege terült el. A legtöbb vendég Matteo korabeli férfi volt, de akadtak nála jóval idősebb emberek is. Ami viszont még ennél is jobban megragadta a tekintetem, az az, hogy mindegyik férfi mellett ült egy hozzám hasonló ruhába öltöztetett lány. Óvatosan végigvezettem rajtuk a tekintetem és egy kivételével mindegyik az enyémhez hasonló nyakéket viselt. 

Mivel tartottam tőle, hogy újabb megrázó élményben részesülök, így csak magam elé nézve a gondolataimba merültem. Nem tudtam mi ez a hely, kik ezek az emberek és ami a legfontosabb, honnan kerülnek ezek a szerencsétlen lányok ezekhez az undorító alakokhoz. Egyikük arcáról sem sugárzott határtalan boldogság, sőt némelyikük egyenesen rettegett, ahogy elnéztem. Ebből kiindulva az én helyzetem teljesen kilátástalan. 

Kezdett rajtam eluralkodni a pánik. Haza akarok menni. Akármilyen szarul is hangzik, de Noaht akarom. Ő legalább valamennyire egy normális élethez köt. 

Az este további részében szerencsére nem akadt sok dolgom. Matteo néha rám szólt és akkor hamis mosolyt erőltettem az arcomra és jelentőségteljesen ránéztem, de egyébként csak a szabadulásomról ábrándoztam. 

Mikor végre elkezdtek szállingózni az emberek, a férfi ismét karon ragadott és bevonszolt az épületbe. Betolt egy eddig számomra ismeretlen szobába. Ahogy körülnéztem, elakadt a lélegzetem. ( nem a gyönyörtől) Egy szürke ötven árnyalatát megszégyenítő "játékszobában" voltunk, teli s tele kötelekkel és és egyéb segédeszközökkel. A helyzet egészen filmbeillő lehetett, de Anastasia biztos nem félt ennyire. 

A szemem megtelt könnyel, mikor a férfi végighúzta kezét a csupasz hátamon. 

- Ma jó kislány voltál. Szeretem az olyan nőket, akik nem beszélnek sokat. Úgy érzem, ők törődnek velem... - összeszorítottam a fogaimat és próbáltam gátat szabni az arcomon lefolyó könnycseppeknek. Ahogy a férfi vágyakozó tekintete végigszántotta minden egyes porcikámat, rajtam úgy lett teljesen úrrá a pánik. Ismét. 

Nem akartam látni, hogy mit tesz. Behunytam a szemem és próbáltam elengedni a testem. Még éreztem, ahogy letépi rólam a ruháimat és hatalmasat csattan valami a hátamon. 

Pár órával később az ágyamban ébredtem. Minden tagom fájt. Ahogy felemeltem a takarómat láttam, hogy az alsóneműm mellett, csak zúzódások takarják a testem. 
Matteo elvett tőlem valamit, amit már soha nem kaphatok vissza. A tény már önmagában is elég rémisztő volt, de nem emlékeztem semmire. Az egésznek csak az utórengéseit kapom. Talán jobb is így. Mindenesetre képtelennek éreztem magam a funkcionálásra. Fel akartam kelni, de a karjaim nem engedelmeskedtek. 
Megpróbáltam visszaaludni, de mindig csak zokogásban törtem ki, így jobb híján csak ültem az ágyamban a falat bámulva.

Nem tudom mennyi ideje merengtem, mikor az ajtóm elől egy tompa puffanást hallottam. Ijedten kaptam oda a tekintetem. Hallottam, ahogy a zár kattan párat, majd az ajtó kinyílt. 
Nem akartam szembenézni az ajtóban lévő emberrel, hiszen pontosan tudtam ki is az.

  Tévedtem.

A következő pillanatban egy lágy simítást éreztem a hátamon. Felkaptam a fejem. Olyan szintű megkönnyebbülés, mint akkor, még soha nem fogott el. 

Noah kinyújtotta a fegyvertől mentes kezét és felsegített. Amint a lábaimra helyeztem a súlyomat, azok megadták magukat és a fiú mellkasára zuhantam. 

- Gyere - nyúlt a lábam alá, majd a takarót rám terítve felkapott a földről. Ahogy rohant ki az épületből, még láttam, ahogy fekete ruhás emberek egymásra fegyvert fogva küzdenek, de nem sokat fogtam fel belőle, mert az eszméletem ismét elhagyott.

Ismét az ágyamban ébredtem, de ezúttal az igaziban. Amit szeretek. A karjaim és a lábaim még mindig nem voltak az igaziak, de legalább, ha fájdalmak között is, de fel tudtam kelni. Amennyire gyorsan csak tudtam, felkaptam magamra egy fehér topot és egy melegítőt, majd kisétáltam a szobámból. 

Ahogy a folyosókat róttam, rájöttem, hogy szerintem még életemben nem értékeltem ennyire ezt a helyet. A természetemnek sajnos nem tudtam gátat szabni, így akaratlanul is a konyhában kötöttem ki.  A hűtőt irányba véve éppen Noah-n gondolkoztam, mikor hallottam a konyhaajtó csapódását. 

- Aztakrva- adtam a világ tudtára nőiesen az ijedtségemet.  Kipillantottam a hűtő ajtaja mögül és megpillantottam az imént említett fiút. 

- Jézusom, Te fönt vagy? Miért nem szóltál? Mi a szar? Jól vagy?- sietett oda hozzám. 

- Jól vagyo...- csuklott el a hangom, mert elöntöttek az emlékek. Lesütöttem a szemeimet és próbáltam nem kimutatni, hogy éppen mi történik. 

- Dorothéa...- nyúlt az arcomhoz, hogy szembe kerüljünk egymással. - Nem kell elmondanod, hogy mi történt, de hazudnod sem szabad arról, hogy jól vagy e. Egy maffiavezérnél voltál egy egész hétig, majd még egy egész hétig kómában. Azon csodálkoznék, ha jól lennél. 

- Várj- akadtam meg egy részleten- Te honnan tudod, hogy kicsoda Matteo? Várjunk, egyáltalán, honnak tudsz te bármit is? Mit kerestél ott?

- Mikor elmentetek, letámadtam Felippét, hogy mi történik. Jó arc az öreg, nem kellett sokat puhítani, viszonylag gyorsan vázolta a sztorit. Aztán amikor a kocsik töredéke érkezett vissza, éppen kint voltam és nem értettük mi van. Aztán ahogy a többiek elmondták Felippének mi a helyzet, ő természetesen nekem is továbbadta. Mivel nem akarok egész életemben itt kuksolni, sőt, nem gondoltam, hogy valaha ezt mondom, de visszamennék az egyetemre, így meg kellett menteni téged. Felippe természetesen nem engedte, hogy velük menjek, de hála magamnak... végülis eljutottam a küldetésre. 

- Azta- sokkolt le az információk súlya- várjunk! EGY HÉTIG KÓMÁBAN VOLTAM??? 

- Az orvos szerint sokk és a pánikrohamok leterheltek, plusz a testedet ért...khm... hirtelen...ööö behatások, szóval ezek miatt igen. Egy hétig kómában feküdtél. - sütötte le a szemeit. 

A helyzet önmagában sem volt könnyű tészta, de így, hogy Noah is tudta mi történt, sokkalta nehezebb volt. Volt valami a fiúban, ami miatt nem akartam, hogy gyengének lásson.